Bartha Dávid 2011-ben, 12-ben és 13-ban volt válogatott sprinter az Atlétikai Club Bonyhád sportolójaként: első évben 200 méteren és svédváltóban, majd 400 méteren és a 4×400-as váltó tagjaként. Sportmúltjáról és a jelenről egyaránt faggattam Dávidot. Jó hangulatban beszélgettünk, hiszen épp a sikeres autóvezetői vizsgájáról ért haza a találkozónkra.

    – Úgy emlékszem, nem az atlétika volt az első sportág, amit kipróbáltál.

    – Általános iskolában először fociztam, mint a legtöbb fiú. Nagyon szerettem, gyors is voltam, de a labdaérzékem nem volt a legjobb. Ezért hatodik osztályban abbahagytam. Ekkor kezdtem atletizálni, Schwarcz Kati néninél és Völgyi Istvánnál. Viszont nem jártam rendszeresen edzésre, mert nem szerettem futni, főként a hosszútávtól rettegtem. Aztán volt egy nyári szünet, amikor nem mozogtam semmit, és a szeptemberi Cooper futáson mindenki lehagyott. Ráadásul a testsúlyomra is megjegyzést tettek. Ez annyira feldúlt, hogy elkezdtem normálisan edzésre járni, és ebből adódóan javultak is az eredményeim. Később felvettek a bonyhádi gimnáziumba, ahol első évben még vadászni kellett rám az edzőknek, valahogy nem igazán érdekelt a sport. Most visszagondolva nagyon örülök, hogy hajtottak, hívtak, nem adták fel sem az edzőim – Csábrák János és Scheidler Géza –, sem a szüleim.

    – Vagyis te feladtad volna?

    – Bevallom, igen. Sokat köszönhetek a szüleimnek, akik kordában tartottak, keretet adtak a napjaimnak, sportolásra bíztattak. Volt egy téli edzőtábor a két ünnep között, amikor eldöntöttem, hogy mind az 5 alkalommal ott leszek. Itt nagyon megfogott a társaság, akikkel – ahogy mondani szoktuk – jó volt együtt szenvedni. Ezután kezdtem rendszeresen járni az edzésekre, majd ezt a mennyiségi változást minőségi változások követték, elkezdtek jönni az eredmények, az iskolai és egyéni csúcsok. Tízedikben lesérültem a sítáborban, de csodával határos módon nem történt nagyobb baj azon kívül, hogy 6 hétig nem tudtam futni. A kényszerpihenő után pedig, még abban az évben kijutottam az ifjúsági világbajnokságra. Sítáborba viszont nem mentem többet.

    – Sérülni az atlétikapályán is lehet…

    – 2011-ben 6. lettem a magyar felnőtt bajnokságon 100 m-en, de a cél előtt, a bedőlésnél elszakadt a hajlítóm. Ebből a sérülésből a megfelelő orvosi és edzői szakértelemnek köszönhetően időben felépültem. Ráéreztünk a nálam jól működő edzésmódszerekre, és onnantól tovább javultak az eredmények: 2012-ben egy barcelonai junior világbajnokság, iskolacsúcsok, megyecsúcs, az országos felnőtt bajnokságon 4. lettem 400 m-en, a helsinki felnőtt EB-re csapattagként utazhattam ki, és abban az évben diákolimpiai és junior magyar bajnok is lettem 200 és 400 m-en. A 2013-as junior EB-n hatodikak lettünk a váltóval. Ott tudtam életemben először felszabadultan futni világversenyen, hiszen akkor már tudtam, hogy bejutottam a Virginia egyetemre.

    – Hogy jött az amerikai ösztöndíj az életedbe?

    – Édesanyám olvasott a lehetőségről az interneten, és feldobta a kérdést. Mondtam, hogy én, Bonyhádról? Dehogyis! Aztán utánanéztem és úgy döntöttem, megpróbálom, nem veszthetek vele semmit. Később kiderült, hogy igenis járható ez az út. Miután jelentkeztem, az egyetem horvát dobóedzője, Martin Marić (Amerika egyik legsikeresebb dobóedzője) eljött a bonyhádi gimibe, hogy megnézzen. Aztán Rietiben, a junior EB-n találkoztam a Virginia Egyetem akkori főedzőjével is. Komolyan készültem, edzés után különórára jártam hetente 4x, és felsőfokú nyelvvizsgát tettem.

    – Mit vittél a „hátizsákban”: mit kaptál a tanáraidtól, a sporttól, a családtól?

    – A gimiben megtanítottak viselkedni, betartani a szabályokat. Mindig támogattak, elengedtek 3 hetes edzőtáborba is, a tanulmányokat utólag pótolhattam, de ezt számon is kérték. Az egyetemre matekfakosként mentem, amiről az egyetemi tanácsadóim közül sokan le akartak beszélni, merthogy nehéz lesz. Mondtam, hogy azért megpróbálom, és bizony ismétlés volt számomra a tananyag nagyobb része. A gimi magas oktatási színvonalat és sok lehetőséget adott, ami nagyon sokat segített a továbbiakban. Jelenleg a Magyar Atlétikai Szövetségnél legalább 4 hajdani bonyhádi gimnazista dolgozik nagyon fontos pozíciókban, ami szerintem jól mutatja, hogyan indított el bennünket az életbe a középiskolánk.

A bonyhádi edzőim nagyon empatikusak voltak, figyelembe vették az adott napi állapotomat, és hogy mennyire terhelhetnek. Egyénileg figyeltek mindenkire. A szüleimnek pedig felsorolhatatlanul sokat köszönhetek.

    – Elindultál hát Amerikába. De addigra már több világversenyen is részt vettél…

    – Összehasonlíthatatlanul más helyzet volt. Amerikában nem volt kire támaszkodnom, teljesen magamra voltam utalva. Mikor megérkeztem az egyetemi városba, rájöttem, hogy már nincs visszaút, egyetlen ismerősöm sincs itt, az edzővel is csak egyszer találkoztam rövid időre. Bevallom, akkor megijedtem. Nem volt telefonom, az egyetem akkora területen fekszik, hogy térképpel jártam. Viszont hamar feltaláltam magam: rövid idő alatt megszoktam a kultúrát és a nyelvet, a teljes beilleszkedéshez azonban több mint két év kellett. Utólag visszagondolva: megérte.

     – Mennyiben volt más Amerikában sportolni, mint Bonyhádon?

    – A bonyhádi gimnázium a sportlétesítményeivel, a felszereltségével Amerikában is helyt állna a középiskolák közt. Amerikában nagyon más a sport, az edzők hozzáállása. Rengeteget kondiztunk és erősítettünk, ami itthon nekem nem volt kiemelt része a felkészülésnek, így egy év alatt felugrott rám 9 kg izom, ami rengeteg egy hosszúsprinternél. A felszereltség fenomenális, hatalmas rehabilitációs szoba, masszőrök, jégkád… Az atlétáknak saját étterme volt, ahol teljesen máshogy főztek, mint a többi egyetemistának, és volt dietetikusunk, pszichológusunk.

Két és fél év után egy sérülés miatt abbahagytam a sportot. Hozzáteszem, nem is tudtam javulni, stagnáltam. Nem jött be nálam az ottani edzéselmélet, és nem kérdezték, hogy mit csináltam itthon, ami addig működött. Viszont a bonyhádi gimiben kapott mentalitás, hogy elsősorban tanuló vagy, és csak utána vagy sportoló, ez ott is élt. Összességében eszméletlen lehetőség volt számomra ez az ösztöndíj. Rengeteg helyre utaztam, megismertem különböző kultúrákat, nagyon sok külföldivel voltam együtt az egyetemen, rengeteg barátot szereztem. A világ szinte bármely pontján tudnék ismerősnél aludni, és ezek a kapcsolatok végigkísérnek az életemen.

    – Milyen végzettséget szereztél pontosan?

    – Az alapképzés: nemzetközi kapcsolatok. Itt tanultam arabul is a közel-keleti tanulmányok keretében, 3 hónapot töltöttem Marokkóban, egy ottani családnál éltem és a fővárosban, Rabatban dolgoztam. A mesterképzés: Public Policy. Ez magyarra fordítva kb. közigazgatás és közpolitika közötti vonal, ahol én a nemzetvédelmi területre specializálódtam. Az egyetem után nemzetvédelmi elemzőként dolgoztam, ill. nemzetvédelmi projekteknek a menedzselésével. Nyolc Amerikában töltött év után döntöttem úgy, hogy végleg hazajövök. Nem éreztem már ott boldognak, kiteljesedettnek magam.

    – Mivel foglalkozol itthon jelenleg?

    – Szerettem volna, hogy az atlétika valahogy továbbra is az életem része maradjon. Ha nem is az aktív gyakorlásával, akkor esetleg a sportág segítésével. Az Amerikában elsajátított készségek tökéletesen hasznosíthatók Magyarországon is, főleg a projektmenedzsment része. Nagyjából egyidőben azzal, hogy hazajöttem, az egyik volt edzőm, Scheidler Géza a Magyar Atlétikai Szövetség sportszakmai igazgatója lett. Rajta keresztül informálódtam a magyar atlétika történéseiről és a Budapesten 2023-ban megrendezendő atlétikai világbajnokság adta lehetőségekről, amelyek egyben kihívások is. Így került a látókörömbe ismét az atlétika, majd lettem a MASZ Kölyökből Atléta Programjának a program- és képzési menedzsere. Toborzással is foglalkozik a csapatunk, hogy minél több fiatal kezdjen el atletizálni, hiszen ez minden sportnak az alapja. Célunk, hogy minél több tehetséges gyereket fedezzünk fel, akik később akár világ- és olimpiai bajnokok is lehetnek. Ha valaki sportolni szeretne, tökéletes választás az atlétikával kezdeni. Ha később sportágat vált, akkor is meglesz az alapkoordináció és a mozgásbiztonság, amelyek nélkülözhetetlen elemei minden sportnak. Az aktív mozgás az egészség szempontjából is lényeges. Engem boldoggá tesz ez a munka, mások eredményhez segítése.

Ugyanebben az időben érkezett egy világhírű amerikai edző Magyarországra, és kézenfekvőnek tűnt, hogy egy Amerikában tanult-sportolt magyar segítse a munkáját. Loren Seagrave-ről van szó, aki több mint 50 atlétát segített olimpiai vagy világbajnoki éremhez, és sporttudományi szakemberként is elismert. Hazánkban a Kiemelt Atlétikai Programban részt vevő sportolóknak a gyorsaságfejlesztési szaktanácsadója. Az ő munkáját is segítem koordinátorként. Tehát több munkaköröm is van, viszont úgy érzem, hogy pont az Amerikából hozott tapasztalat sokat segít ezek alapos ellátásban. A cél pedig egyértelmű: nekem is nagyon fontos, hogy a Magyarországon jövőre megrendezésre kerülő világbajnokságon sikeresen tudjanak szerepelni atlétáink.

    – Úgy érzed, jó döntés volt hazajönni?

    – Most, 4-5 hónap távlatából is azt mondom: a legjobb döntést hoztam, és most már az is kiderült, hogy pont jókor. Ami számomra fontos, az itthon mind megvan. Itt a család, a baráti kapcsolataim közül sokat fel tudtam újítani, és megszereztem a 10 éve halogatott jogosítványt – mondja mosolyogva a pár órával előbbi vizsgára célozva.

    Kedves Dávid! Kívánjuk, hogy legyél mindig ilyen lelkes és aktív a hazai atlétikai palettán!

(Kirchné Máté Réka – 2022. január 25.)