A 16 éves bonyhádi Varga Saroltával a városi sportpályán ülünk le beszélgetni, a futóedzés előtt. A lelátón árnyék van, és ezáltal elég hideg is így március elején, ezért az interjú után boldogan lépünk ki a napsütötte pályára, hogy néhány képet készítsek Sáriról.
– Két-három éves koromtól úsztam néhány évig, utána moderntáncoltam, és emellett elkezdtem kölyökatlétikára járni Schwarcz Katalinhoz és Völgyi Istvánhoz. Ekkoriban még nem vettem túl komolyan az atlétikát, csak heti egyszer-kétszer járogattam le, ha épp kedvem volt. Ötödikes koromban, 2016 nyarán egy ominózus reggel a bátyám ébresztett: Sári pattanj, megyünk edzeni. Nagyot néztem, de felkeltem, megreggeliztem, és mentünk edzeni. Csábrák tanár úr azzal fogadott, hogy fussak le 10 kört. Nem ment jól, de ezzel mégis elkezdődött a pályafutásom az AC Bonyhádnál. Ekkortól egy-két évig még ellézengtem, de komolyabban csak 2017-18 körül kezdtem el atletizálni. Azóta viszont szívemhez nőtt ez a sport és nem tudok elképzelni napot edzés, aktív mozgás nélkül. – Családotokban többen is atletizáltak. Kényszerként élted meg a sportolást, vagy egyszerűen jólesett mozogni?
– A tánc soha nem volt az én világom, azokat az órákat mindig kényszernek éreztem. Mondjuk a kölyökatlétikát sem szerettem igazán. Aztán bekerültem a gimis csoportba és itt azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem. Egyébként édesanyám és édesapám is versenyszintű futók voltak. Az unokatestvérem, Balogh Péter magas szinten van most gátfutásban, ő is itt edz Bonyhádon. Másodunokatestvérem, Kocsis Kata is egy nagyon jó futó, akire szintén felnézek. És ott a már említett bátyám, Varga Lőrinc, aki hatalmas példát és irányt mutatott nekem.
– Van sportolói példaképed?
– A bátyám, aki nagyon sokat inspirált. Megtanított, hogyan kell bemelegíteni egy verseny előtt. Tőle ered kettőnk családi hagyománya, hogy verseny előtt mindig hat csomót kötünk a szögesre, mert az szerencsét hoz. Nagyon sokat tanultam tőle és abszolút felnézek rá. Bár amióta Pestre költözött, nem edzünk együtt, de a kapcsolatunk ugyanolyan jó maradt.
– Lóci külföldi versenyére is elutaztatok. Milyen érzés, mikor látod a testvéredet egy nagy versenyen?
– Leginkább gyomorideget érzek – mondja nevetve Sári. – Jó őt a pályán látni, hatalmas büszkeség tölt el, hogy ő a bátyám és eljutott egy ilyen nagy versenyre. Egyúttal ideges vagyok, hogy vajon túlzottan izgul-e ilyen nagy ellenfelek mellett, jól fogja-e érezni magát a verseny végén, fel tud-e majd kelni a 800 m után… A nemzetközi versenyek nagyon mély és jó benyomást tettek rám is.
– Kanyarodjunk vissza hozzád és hogy megszeretted az atlétikát. Hogyan specializálódtál?
– Eleinte közép-hosszútávfutóként indultam, de hamar kiderült, hogy az nem fog nálam működni. Utána ellézengtem egy évig sprinterként, aztán rájöttünk, hogy egészen vállalható vagyok gáton. Elkezdtem hát a gátfutást, majd egy verseny előtt három nappal elestem és olyan sérülést szenvedtem, hogy többet a gát közelébe se mentem. Aztán egy évig küzdöttem egy sérüléssel, és talán tavalyra kezdett el kirajzolódni, hogy a sprintszámok és a távolugrás az utam. Ha visszagondolok, már kölyökatlétikán is a távolugrás volt a kedvenc számom, mégis csak jóval később, egy teljesen váratlan fordulat következtében találtunk egymásra. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy szerencsés véletlen volt az életemben, hogy végül a gödörben kötöttem ki. Egyébként még nincs meg a konkrét specializációm, csak nagy vonalakban vannak meg a fő számaim és még mindig kísérletezünk.
– Melyik volt az eddigi kedvenc versenyed?
– A 2020-as ifjúsági országos bajnokság Debrecenben. Egyébként azon a héten két versenyem volt. Az egyik Veszprémben, ahol 100 és 200 méteren indultam, és mindkettőben egyéni csúcsot futottam. Majd hétvégén jött az OB. Első nap volt a 100 méter, ahol ismét egyéni csúcsot futottam. Akkor már azt beszéltük az edzőmmel, hogy ezt a sorozatot nem szabad megszakítani. Vasárnap következett a távolugrás, és Csábrák János a verseny előtt megveregette a vállamat: Sarolta, most egy bazi nagyot fogsz ugrani. És igaza lett, mert hatalmas egyéni csúcsot ugrottam, 526 cm-t. Egy hármas holtverseny alakult ki a harmadik helyen, ebből végül az ötödik helyen jöttem ki. De ez egy olyan meghatározó élmény és eredmény volt, ami azóta is inspirál, hogy menjek és csináljuk. Elárulhatom, hogy nagyon motivált vagyok mostanában.
– Akkor ez a pozitív élmény hatott a következő versenyre is?
– Hogy Csábrák János szavait idézzem: „A fejlődés folyamatos, de nem töretlen”. A következő héten a ligán kicsit szétestem fejben és nem úgy sikerült, ahogy vártuk. De nem adom fel, edzünk tovább még keményebben.
– Mentálisan erős versenyző vagy?
– Nagyon stresszes vagyok, és ha távolnál nem úgy sikerül az első vagy a második ugrásom, ahogy én azt várom, akkor teljesen szétesek fejben és nem találok deszkát. Ez a fejben való szétesés leginkább az ugrásnál jellemző rám.
– Az atlétikaversenyen a sportoló már teljesen magára van utalva. Ezt hogy bírod?
– A versenyen távolugrásnál valóban egyedül vagyok, de abban pont azt szeretem: csak az enyém a sáv, nem zavar senki, csak magam vagyok, a gondolataim, a deszka, a gödör és a centik. Egyénileg edzeni viszont nem szeretek, de van egy nagyon jó hangulatú csapatunk, akikkel elsősorban edzünk, másodsorban viccelődünk egymással és sokat nevetünk. Van egy nagyon motiváló edzőtársnőm, Őri Veronika, akivel minden résztávot együtt csinálunk. Viszont ha versenyre kerül a sor, akkor bemelegítés előtt egy órával már nem lehet hozzám szólni, mert már abszolút elzárkózom a gondolataimmal, készülök fejben a versenyre, és már a hat csomó megkötésén van a hangsúly – teszi hozzá nevetve. – Amíg edzésről van szó, addig viszont szükségem van a csapatra, ami motivál és húz folyamatosan, hogy menjek tovább és csináljam minden nap. Viszont mikor versenyre kerül a sor, onnantól tök egyedül kell megcsináljam az egészet abból, amit közösen felépítettünk.
– Az edződdel, Csábrák Jánossal is megtalálod a közös hangot?
– Ő 11 éves korom óta kíséri a pályafutásomat, látta a fejlődésemet. Nagyon tisztelem őt, emberként és edzőként egyaránt. Ha azt mondaná nekem holnap, hogy Sarolta ma futunk tízezer métert, mert az jót tesz nekünk, akkor kicsit elcsodálkoznék, de azért valahogy lefutnám. Úgyhogy abszolút megbízom a szavában. Szoktunk kedvesen csipkelődni is egymással, úgy gondolom, hogy nagyon jó kapcsolatot ápolok vele.
– Tavaly tavasszal másfél hónapig mindenki otthon edzett, egyéni edzésterv alapján…
– Számomra az az időszak egy nagy szenvedés volt, mert nem szeretek egyedül edzeni. Ráadásul a gimibe sem mehettünk be, és maradtak az általam nem annyira kedvelt hosszú futások. Egy hét alatt ráuntam az egészre, de csak másfél hónap múlva tértünk vissza a pályára… Aztán két hónap alatt valahogy összeraktuk magunkat. Akkor jöttem rá, mennyire fontos számomra, hogy legyen körülöttem egy csapat.
– Van a korosztályodban komoly vetélytársad, akinek követed az eredményeit?
– Igazából az összes versenyzőt vetélytársnak tartom és mindenkit egyaránt tisztelek. Nem gondolom magamat olyan szintű sportolónak egyelőre, hogy komoly vetélytársaim legyenek. Mindenkivel versenyzek, de legfőképpen önmagammal. Mindig az a legfőbb célom, hogy egyéni csúcsot érjek el. Édesapám azt mondja mindig: „A legelső az, hogy edzünk, és ha eredmény van, annak nagyon örülünk. De az már csak másodlagos.” Az hogy én megragadtam a pályán, egy szerencsés véletlen. Viszont ha már így alakult, akkor egy nagy cél lebeg a szemem előtt: a távolugró iskolacsúcs megdöntése, ami egy 550-es ugrással lenne meg. Most 526-nál tartok, és nagyon reménykedem ebben a szezonban.
– És a futás terén mi a célod?
– Egy ideig 200 m-en is ott lebegett a szemem előtt az iskolacsúcs. Lenne realitása, de egyelőre edzőtársnőmnek, Verának több az esélye a csúcsdöntésre, így én ezt elengedtem, inkább a távolra koncentrálok.
– Gondolom a szüleid is drukkolnak neked a versenyeken.
– Általában megkérem őket, hogy ne legyenek ott a versenyen, így távolról drukkolnak. Az ifjúsági OB-t élőben közvetítették. Édesapám ült a laptop előtt, és amikor egyénit ugrottam, leszaladt az emeletről és elújságolta mindenkinek. Édesanyám pedig mindig tudja, hogy pontosan mikor végzek a versenyen és már hív is, hogy mi és hogyan történt. Szóval a családom abszolút támogat a sportpályafutásomban.
– Talán még korai a kérdés, de továbbtanulás terén is gondolkodsz a sporton?
– Abszolút nem. A sport valószínű egy mellékszál lesz akkortól… vagy másodlagos főszál. Attól függ, hogy tudom összehozni. Remélem, hogy a sport később is szerves része lesz az életemnek, ha nem is ilyen szinten. Továbbtanulás terén egyelőre a nemzetközi gazdaságon illetve a jogon gondolkodom, eszerint fogok fakultálódni is 10. év végén. Most októberben pedig angolból tervezek emeltszintű nyelvvizsgát tenni.
– Mi az, ami kikapcsol a szabadidődben?
– Rengeteget olvasok, és ha marad agyi kapacitásom, akkor írogatok is néhány soros verseket, vagy épp novellákat. Saját magam és a barátaim szórakoztatására írok, ezeknek különösebb funkciójuk nincs egyelőre.
Kedves Sári! Köszönöm a tartalmas és hangulatos beszélgetést! Drukkolunk a gimicsúcsért (is)! Hajrá Varga Sarolta, hajrá bonyhádi atlétika!
(2021. március 2. – Kirchné Máté Réka)
