Varga Lőrinc, az Atlétikai Club Bonyhád sportolója a junior világbajnokságon, a finnországi Tamperében képviselhette hazánkat 2018. július 13-án. Ezzel egy álom vált valóra – valójában a második felvonásában… Na de ne szaladjunk előre, ismerkedjünk meg kicsit jobban Lócival, aki az atlétikát, a futást szüleinek köszönhetően a génjeiben hordozza.

– Mikor kezdtél sportolni?

– Négyévesen, egy spirális combcsonttörés után javasolták az orvosok az aktív mozgást. A Völgység néptáncegyüttesben kezdtem táncolni, a mai napig nagyon szeretem ezt a mozgásformát. Édesanyám és Édesapám sportos emberek, apa testnevelés szakos is, és tízéves koromban lehoztak az atlétikapályára. „Kis Lóci” eleinte nem nagyon akarta a futást, de ők nem hagyták annyiban. Aztán elkezdtem atlétikaedzésre járni Völgyi István tanár úrhoz és Schwarcz Kati nénihez. Tipikus antitalentum voltam, demotivált, tehetségtelennek tűnő fiatal, aki nagyon magasra nőtt, mozgáskoordináció meg sehol.

– Miért nem hagyja abba a sportot egy ember, ha azt mondják, hogy tehetségtelen?

– Mert nem mondták meg neki – mondja mosolyogva. – Azt azért éreztem, hogy mindenben jóval a társaim alatt vagyok. A család azonban nem engedte, hogy abbahagyjam… és ma már azt mondom, nagyon jól tették. Aztán bekerültem a bonyhádi gimnáziumba, ahol a hely szelleme, a tanárok és a közösség egy komoly úton megtart és visz magával. Bekerültem a futó csoportba, melynek előttem kimagasló tagja volt Bartha Dávid, akinek a neve máig egy kultusz. (2011-13 között ifjúsági atlétikai világbajnokságon, felnőtt Európa-bajnokságon, junior világbajnokságon is indulhatott.) Hatalmas motiváció volt számomra, hogy ő meg tudta Bonyhádról csinálni, akkor én miért ne tudnám. Lassan az atlétika köré formálódott az egész életem. A táncot felvételi időszakban, hatodikos koromban abbahagytam, nem tudtam összeegyeztetni a versenysporttal. Egyébként a zene is nagyon fontos szerepet játszott az életemben, a ritmusérzék fejlesztésében. Szépen dolgoztunk edzéseken, és kilencedikes koromban berobbant a diákolimpia-bomba 800 m-en. A mai napig nem értjük, hogy tudtam megnyerni.

– Mit tanultál a hirtelen jött sikerből?

– Nagyon jó társakra találtam a klubban, barátságok szövődtek, az edzőmmel, Csábrák Jánossal gyakorlatilag családszinten funkcionálunk. A diákolimpia utáni időszak arról szólt, hogy megtanuljam kezelni a sikereket, hogy nem szállok el magamtól, hogy miután megnyertem valamit, visszatérünk és motivációt kerítünk, hogy még keményebben dolgozzunk tovább. Bevallom, elszálltam magamtól, erre ráment a bajnokság, ahol csak második lettem. Utána jött a 2017-es fedett pályás szezon, ahol még második helyre szorultam, és ekkor kezdtünk el a 400-zal is komolyabban foglalkozni. Idén már a hazai bajnokságokon a 400-at és a 800-at mindenhol nyertem, és ugye 800-on kvalifikáltam a VB-re.

– Tavaly indulási jogot szereztél a kenyai ifjúsági világbajnokságra, ahova a magyar csapat végül nem utazott el. Azt hogy élted meg?

– Azt meg tudtam érteni, hogy terrorproblémákra hivatkozva nem vittek el minket. Viszont én akkor mindent arra a versenyre tettem fel, ezért viselt meg a visszalépés. Megvolt a kvalifikációs szint, megkaptam az oltásokat… és utána közölték, hogy nem megyünk. Azért volt ez nagyon fájdalmas, mert egy ilyen világversenyre való kijutásban rengeteg munka van: augusztus közepén elkezdünk alapozni, beleszaladunk a télbe kemény mennyiségű munkákkal, hóban, jégben, esőben, hidegben, fájdalommal, erősítéssel, aztán télutón jön a minőségi felkészülés időszaka, a nagy meleg meg a kemény résztávok… és ennek a jó néhány hónapos munkának az eredménye az, hogy ott állunk szép bonyhádos mezben a pályán és küzdünk a szintekért. És mikor a szint is megvolt… Törés volt, de ezáltal még motiváltabb lettem, hogy csak azért is ki fogok jutni világversenyre. És akkor augusztusban kihozták az idei szintet, ami akkor abszolút elérhetetlennek tűnt számomra. 1:53.52-m volt tavaly, és 1:50 volt a VB-szint. Az idei felkészülésünk télen elég jóra sikeredett, aztán volt egy kis törés, egy mononukleózis – ami az edzőtáborozásomat is meghiúsította –, de abból is vissza tudtam jönni.

– Hol teljesítetted a kvalifikációt?

– Egy veszprémi versenyen, az ország élvonalába tartozó másik 3 futóval mentünk együtt, volt nyulunk is, és velük meg tudtam futni a szintet. Hatalmas volt az öröm. De fontos volt, hogy továbblépjünk: ez megvan, és most dugjuk vissza a fejünket a víz alá és meneteljünk tovább, eddzünk keményebben, éljük túl az iskola utolsó néhány hetét. Mert sokszor nem egyszerű a tanulást összehozni a sporttal, de a bonyhádi gimnáziumban e téren is nagyon sok támogatást kapok a tanáraim és az iskolavezetés felől.

– Elérkezett az utazás, irány Finnország, a junior VB.

– Sok-sok izgalom és várakozás után elérkezett a nagy álom. Felemelő érzés volt számomra, hogy a bonyhádi induláskor felvettük a címeres mezt. A következő felemelő pillanat, mikor a reptéren összejött a 27 fős magyar csapat, és azt éreztem, hogy mi most elmegyünk a VB-re, és a címeres mezben képviseljük hazánkat. Finnországban egy hatalmas VB-feliratos busszal vártak bennünket, a boldogság mellett elöntött az érzés, hogy itt most teljesíteni kell. Első este Tamperében megnéztük a stadiont, elmentünk kocogva feltérképezni a terepet, találkoztunk több nemzet képviselőivel. Csodás helyen van Tampere, Finnországot az ezer tó országának hívják, ami amúgy 188 ezer. Nagyon környezettudatosak mindenben, az építészetben is igyekeznek összhangot teremteni a természettel.

– Úgy látom fontos volt számodra, hogy megismerd az országot.

– Valóban. Nagyon szeretek utazni, célom, hogy minél több kultúrát és embert ismerhessek meg ezáltal. A skandináv országok pedig a szívem csücske. A hajdan bonyhádi Schlichtherle Lászlónak köszönhetően többször jártunk Svédországban, ezért örültem nagyon, hogy Finnországban lesz most a VB és visszamehetek végre Skandináviába. Jövőre egyébként Svédországban lesz az EB, ami újabb motiváció. Tamperében igyekeztek nemzetközi konyhával szolgálni, velünk egy hotelben lakott pl. a vietnámi csapat, a lengyelek, a törökök, ukránok, máltaiak. Vasárnap este értünk a helyszínre, az én rajtom pénteken volt. Addig még azt az edzésprogramot folytattuk, amit addig itthon, közben pedig ismerkedtem atlétákkal.

– Előzetesen utánanéztél a leendő ellenfeleknek?

– Tudatosan nem néztem utána, nem akartam ezen görcsölni. Kazi Tamás olimpikon javasolta, hogy magamra és az adott pillanatra figyeljek, hogy akkor épp a lehető legjobbat próbáljam kihozni magamból. Nem az ellenfelek időeredményével foglalkoztam, hanem ismerkedtem, kapcsolatokat építettem azokban a napokban. Igyekeztem független maradni attól az érzéstől, hogy én pénteken egy világ előtt versenyzek. Itt szeretném kiemelni, hogy hatalmas segítség volt számomra, amit a facebook-on gyakorlatilag a teljes bonyhádi közösség tanúsított. Ekkora erejű támogatást még nem éreztem soha magam mögött, ezt szeretném megköszönni. Felemelő volt, de ezzel együtt ez egy hatalmas felelősségérzetet is adott, hogy 17 évesen egy egész kisvárosi közösség áll mögöttem és szurkol, és érzi azt, hogy én itt most értük is futok.

– Hogy érezted magad a verseny reggelén?

– Borzasztóan, gyakorlatilag azt sem tudtam, hol vagyok. Reggel 6-kor keltünk (az itthoni idő szerint 5 óra), de erre már készültünk itthon is. Reggeli, kis séta. A stadionban nagyon komoly lelki támasz volt, hogy Édesanyám és a testvérem, Sári kijöttek. A négy futamnak külön call room volt, amit az adott rajt előtt 25 perccel nyitottak. Ott megkaptuk a rajtszámokat, a szögeinket ellenőrizték, táskákat-vizeket elrakták. Aztán bevittek minket a pályára, ottani idő szerint 10.34-kor rajtoltam.

– Ilyenkor mi jár az ember fejében?

– Talán leginkább az, hogy éljem túl – mondja nevetve Lóci. – Az az igazság, hogy ez egy nagyon furcsa – talán beszűkült, vagy épp kitágult? – tudatállapot számomra verseny előtt, ezekre a pillanatokra nem is szoktam emlékezni. Ilyenkor bizonyára minden pörög a fejemben, miközben csakis arra figyelek, hogy itt vagyok és jól csináljam. Nagyon furcsa volt az indítási mechanizmus, míg nálunk maximum 3 másodpercre ellövik a rajtot, ott 6-8-at vártak. Külön kellett gyakoroljunk erre, mert hajlamos vagyok kiesni a rajtból, akkora rajtterpeszt veszek föl. A helyezkedés, a ritmusváltások, a verekedéseknek a leküzdése, tolerálása nagyon jól ment 600-ig, utána volt egy összerúgás, ahol fejben elszálltam, és már nem tudtam újra összerakni azt a ritmusváltást, amit előtte hónapokig gyakoroltunk. Úgyhogy a továbbjutó pozíció az utolsó 200 méteren teljesen elszállt, a végére elég rendesen összeszakadtam.

– Mi Bonyhádról drukkoltunk Neked, és a célban is nagyon büszkék voltunk Rád!

– Köszönöm mindenkinek! Mikor vége volt a versenynek, haldokoltunk egy kicsit, fölmásztunk a stadionból – szerintem életem legrosszabb lépcsőzése volt kimászni a pályáról. Utána kezdődhetett a konzekvenciák levonása. Rengeteget tanultam, hogy hogyan készüljünk fel egy világversenyre, ott hogyan eddzünk, hogyan toleráljuk hogy többen vagyunk. Abból, hogy nem tudtam továbbjutni az első 16-ba, ismét olyan motivációkat szereztem, mint a tavalyi elmaradt kenyai versenyből. Csak most itt nem egy rossz szájízzel, hisz nagyon örültem hogy futhattam, hogy képviselhettem az országot, Bonyhádot, a gimit, családomat, az AC Bonyhádot. Összességében felfoghatatlanul jól éreztem magam.

– Angolul kommunikáltál?

– Igen, bár nem beszélek túl jól, de ebben a három napban szerintem fejlődtem annyit, mint itthon egy év alatt. Nem érdekli őket, hogy milyen a nyelvtanod, értesd meg magad. Egyébként német szakon végzem a gimnáziumot, de a németet nem tudtam használni. Még a németekkel is többször angolul beszéltünk, mert mindenki szeret angolul beszélni. Úgyhogy én mindenkit arra biztatnék, hogy egy szintig tanuljon meg angolul, mert amint kikerülünk a világba, azonnal érezni lehet, hogy másik nyelvvel semmire nem lehet jutni.

– Mi a következő cél?

– Most lesz egy kis nyári szünet, 10-13 nap. Természetesen közben is kocogok, nem tudnék enélkül létezni. A világbajnokságon szerzett motiváció leginkább a téli felkészüléshez lesz nagyon szükséges, amikor már fél 5-kor sötét van, és mi csak akkor kezdünk, jönnek a hólapátolós edzések, a metsző esőben futások, a sárdagasztások, az erősítések, a szökdelések… A következő cél? Az Európa-bajnokság Svédországban jövőre. Ha nagyon merészen szeretnék álmodni, akkor azt mondom: Olimpia Tokió 2020. Azért tudni kell, hogy 1:46 az olimpiai szint, 1:48.87-em van most. De van két évem.

– Most hogy látod, az atlétika mindig az életed része lesz?

– Maga az atlétika biztos, az élsport nem biztos. Az atlétika már annyira az énem része, hogy anélkül nem tudnék élni. Az érzés nélkül, hogy vágtatok, hogy futok, hogy km-eket teszek meg, hogy olyan helyekre jutok el akár a két lábammal, vagy akár a magyar csapattal, ahova amúgy nem tehetném – számomra ez nagyon fontos, és biztos hogy az egész életemre ki fog hatni. Az élsportot igazából addig szeretném folytatni, amíg úgy érzem, hogy jólesik, amíg örömömet lelem benne, és amíg eredményt tudok produkálni. Magyarországon szeretnék továbbtanulni meg atletizálni, az egyetem után viszont terveim szerint valahol Nyugat-Európában élnék egy ideig, hogy tapasztalatokat szerezzek.
Gratulálunk, Lóci, további sok sikert kívánunk céljaid eléréséhez!

Máté Réka

20180718-1

Fotók:

https://drive.google.com/drive/folders/1pl3bv87Ds0agIPGHtHLsxB8FgBCcg2af?usp=sharing