Riportalanyunk maga is az Atlétikai Club Bonyhád színeiben versenyzett, rúdugrásban ért el kiemelkedő eredményeket. Bár szerénysége azt mondatja vele, nem volt kiemelkedő tehetség, miközben egy országos első helyezéssel is büszkélkedhet. Aztán 2021-ben utánpótlás edzőként tért vissza klubunkhoz, ahol az U10-es és U12-es korosztállyal dolgozik. Gergely Grétával beszélgetek, akit a sportmúltjáról faggatok először.

– Hárman vagyunk testvérek, és mind a hárman úsztunk. A bátyám focizott is, a nővérem mostanában kapott rá a sportolás ízére. Nekem gyerekkorom óta az életem része volt a testmozgás. Úszni Gulyás Péter bácsinál kezdtem, amit közel 17 éves koromig „nyomtam”. A diákolimpiák rendszeres résztvevője voltam. Még a kettes iskolában kezdtem el atletizálni, ahol Schwarcz Kati néni vett a szárnyai alá, mint ígéretes gátfutót. Az első komoly csúcspontot az jelentette, hogy egyedüliként jutottam be az országos döntőbe. Gimnazista koromban már az atlétika játszotta a főszerepet a sportéletemben. Nem sokáig tartottam ki a gátfutás mellett, ugyanis korántsem vagyok gyors, és nem tudok igazán nagyot ugrani sem. Viszont a mozgáskombinációkat elég gyorsan elsajátítottam, és nagyon tudtam koncentrálni az adott mozgásra. Így lettem rúdugró, ahol legfőképp az ügyesség számított. De az atlétika mellett mindig sportoltam mást is: röplabdáztam, illetve rövid ideig kézilabdáztam is Szekerczés Szilárd tanár úrnál. Valójában magát a sportolást szerettem, és amit csak tudtam, kipróbáltam.

– Ma is sportolsz?

– Igen, bár nem olyan rendszerességgel és intenzitással. A gyerekeknek folyamatosan tartom az edzéseket, ami számomra is aktív mozgást jelent. Emellett biciklizek, TRX-re járok, úgyhogy továbbra is az életem része a sport.

– A rúdugrásban milyen szintre jutottál?

– Országos versenyekre is jártam. Nagy eredményt akkor tudtam elérni, amikor a „nagykutyák” nem voltak ott – mondja mosolyogva. – Egyszer volt országos első helyezésem, de egyébként nem tartoztam az élvonalba. Sportpályafutásom végére 3 méter fölé kerültem. Azt hiszem, sikerült kihozni magamból, ami bennem volt.

– Hogyan lettél utánpótlásedző az AC Bonyhádnál?

– Még egyetemistaként beszélgettem volt edzőmmel, Scheidler Géza tanár úrral és említettem neki, hogy szeretnék majd visszajönni a gimibe a hosszú tanítási gyakorlatra, sőt örülnék, ha utána akadna itt hely számomra biológia-földrajz szakos tanárként is. Azt mondta, hogy rendben, egy feltétellel: ha atlétaedző is leszek. Amikor a hosszú tanítási gyakorlatomat végeztem a gimnáziumban, meg is kerestek, hogy segítsem a kölyökatlétákat. Bíztak bennem, mivel gyerekkorom óta atletizáltam, így volt némi fogalmam a sportágról. Azóta nyilván könyvekből is sokat tanultam, emellett mindig megkapom a támogatást, ha szakmai kérdéseim adódnak. Egyébként a gimnáziumban tanítok biológiát és földrajzot, illetve a kis gimiseket is tanítom ötödik-hatodikban, természettudományból.

– Mit szeretsz legjobban az edzői munkában?

– Eleve nagyon szeretem a gyerekeket, rengeteget kapok tőlük. A 10-12 éves korosztály azonnali visszajelzést ad, rögtön kifejezik az érzelmeiket, gyakran mesélnek a mindennapjaikról, vagy csak odajönnek és megölelnek. Bevallom, hogy nagyon elfáradok minden edzésen. Olyanok, mint egy kis hangyaboly; nem annyira egyszerű velük, ugyanakkor nagyon sokat kapok tőlük. Az atlétikát azért is szeretem, mert szerintem szinte minden sportágnak az alapja, nagy szükség van rá a jó mozgáskoordinációhoz. Ugrani és futni tudni kell szinte az összes sportághoz. Ebben a korosztályban ez a legalapvetőbb sport, amit űzhetnek. Tudom, hogy nem mindenki szeret egyedül versenyezni, vagy egyéniben nem tud kiemelkedő eredményeket elérni. Ők csapatban könnyebben tudják megméretni magukat. De ha megvan a jó alap, később el tudják dönteni, hogy milyen sportágat válasszanak.

– Neked az egyéni és a csapatsportokban is volt részed. Melyiket szereted jobban?

– Azt hiszem, ebből a szempontból inkább csapatjátékos vagyok. De valószínűleg azért, mivel egyéniben nem tudtam olyan kimagasló eredményeket elérni. Csapatban mindig ott vannak a többiek, akikkel támogatjuk egymást. De ez igazából az atlétikára is áll, hiszen itt voltam négy éven keresztül, és egy csapatként edzettünk, egy nagy családként működtünk. Bevallom, szerettem a szivacsban fetrengeni is, de annak a hangulatát is át kellett adnunk az utánunk következőknek – mondja nevetve, és ezzel egyet tud érteni a cikk írója is, aki anno dobóatlétaként maga is ismerte a szivacsban pihenés érzését, az edzések előtt vagy után ott folytatott beszélgetések erejét. – Volt egy úgynevezett Gréta-számrendszerünk: Géza bácsi előírt nyolcat egy gyakorlatból, mire én mondtam: jó, akkor csináljunk hatot. Ezen együtt nevettünk, aztán persze megcsináltuk, amit az edzőnk kért… vagy nem…

– Elmondhatjuk, hogy most is csapatban dolgozol – az edzőkollégákat, illetve a gyerekeket tekintve is.

– Így van, egy nagy csapathoz tartozom itt a klubban. Például nagy élményt adnak a nyári edzőtáborok, amelyeket nemcsak a gyerekek, de mi, edzők is nagyon élvezünk. Ott tényleg azok vesznek részt, akik mozogni, dolgozni és fejlődni szeretnének. Sokszor iszonyatos melegben olyan feladatokat csinálnak meg a gyerekek, hogy le a kalappal előttük.

– Amikor látsz egy rúdugrót, lenne még kedved neked is rudat ragadni?

– Bennem van abszolút, és néha fel is ugrok a szivacsra. Nyilván bemelegítés nélkül nem csinálom olyan vehemenciával. Azért hiányoznak azok a dolgok, amelyek éveken keresztül az életem részei voltak. Néha az úszáshoz is kedvet kapok, de sokszor már a szaunánál leragadok. Na jó, ez azért túlzás! – nevet fel Gréta.

– Meg tudod fogalmazni, mi az, amit a leginkább át akarsz adni a gyerekeknek?

– A sport szeretetét. Hogy ők utána hogyan döntenek, illetve milyen sportágat választanak, az már mindegy; a lényeg, hogy szeressék csinálni. Fontos, hogy az életünk része maradjon a sport, az aktív mozgás. Azt látom, hogy sajnos nagyon háttérbe szorul mostanában a sport – a mindennapos testnevelés bevezetésének ellenére is. Pedig egy gyerek számára nagyon fontos lenne például egészségügyi szempontból, vagy „csupán” azért, hogy levezessék a felesleges energiáikat. Engem is sokszor segített át a sport olyan helyzeteken, amikor „mélyen voltam”.

– Mi történik, mikor „kinövik a gyerekeid” az U12-es korosztályt?

– Akkor elbúcsúzom tőlük, és ez mindig nagyon fájdalmas. Főleg az előző csapatomnál volt ez így, akiket harmadikosként kaptam meg. Együtt „jöttem” velük tovább negyedikbe, és amikor felsősök lettek, Bordás Dia és Hornok Enikő tanárnők vették át őket. Amikor az utolsó nyári edzés végén mondtam nekik, hogy átkerülnek másik edzőhöz, volt olyan, akinek potyogtak a könnyei. Megnyugtattam őket, hogy minden alkalommal fogunk találkozni az edzésen, az atlétikacsarnokban. És azóta is, ha találkozunk akár edzésen, akár az iskolában, jönnek és megölelnek.

– Az általad vitt korosztályban kezdenek versenyezni a fiatalok.

– Így van. Itt a kölyökatlétikában regionális versenyeket szerveznek, és a második helyezés volt eddig a legjobb, amit a növendékeim elértek. Csapatban még nem sikerült az országos versenyre bejutni, de nem adjuk fel, keményen dolgozunk. A versenyhelyzethez is hozzá kell szokni. Főleg eleinte mindig nagyon izgulnak, de igyekszem minden támogatást megadni. Mindig pontosan elmondom nekik, hogy mire számítsanak, mi fog történni, és az edzéseken alaposan felkészítem őket. Ebben a korosztályban jönnek be az egyéni versenyek is. Mindent igyekszünk elsajátítani az edzésen, így az azt követő verseny mindig gördülékenyebben megy.

– Velük együtt izgulsz?

– Ó, nagyon! Tudom, hogy tényleg nagyon ügyesek, de hogy ők ne izgulják túl a versenyt, próbálok egy kicsit átvenni az izgatottságukból. Arra próbálom az edzésen is nevelni őket, hogy amikor együtt vagyunk versenyen, szurkoljunk egymásnak, álljunk ki a másikért, támogassuk, amíg ő versenyez. És hihetetlenül jó megtapasztalni, hogy nem a saját kis világukban merülnek csak el, hanem torkuk szakadtából ordítanak, szurkolnak egymásnak. Azért mindig „harapok”, ha civódás vagy beszólogatás üti fel a fejét – egy igazi csapatban nincs helye ilyesminek.

– Mondtad, hogy a sport szeretetére szeretnéd nevelni a kicsiket. Ez viszont eléggé összetett ebben a korosztályban, hiszen sok mindennel először találkoznak.

– Bizony. Először nem is sejtettem, hogy ezt ennyire részletesen kell átadni. Az első találkozásunk egy kicsit talán kaotikus is volt, hiszen még a bemelegítést is meg kellett tanítani számukra. Próbáljuk az edzéseket élményközpontúan tartani, és a csapatversenyeket is hasonló szellemben bonyolítjuk le. Ezeken mindig ugyanazok a feladatok kerülnek elő, abban pedig már talpraesettek.

– Atlétából lettél utánpótlásedző, így már megismerted a háttérmunkát is, ami felelősségteljes, alapos munkát igényel.

– Ha valakinek van egy jól működő, jól bevált óratematikája, megosztjuk egymással. Az edzésterv-írás még kialakulóban van. Az interneten fellelhető, kölyökatlétikával foglalkozó szakmai oldalon megtaláljuk a különböző gyakorlatokat. Ezekből tudunk meríteni, válogatni annak megfelelően, hogy ugrást, futást vagy dobást szeretnénk gyakoroltatni.

– Ebben a korosztályban már észrevehető, hogy ki miben ügyesebb?

– Ha valaki kiemelkedő valamiből, az egyértelműen szemet szúr. Például van egy nagyon ügyes futónk, akinek már a mozgásán is látszik az ez irányú tehetsége, ráadásul jól bírja a közép- és hosszútávokat is. Hogy valaki később miből lehet élversenyző, vagy mire érdemes esetében odafigyelni, azt még tanulnom kell. Tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm, de bízom benne, hogy olyan edző leszek majd, aki ezeket észreveszi, és segíteni tud a tanítványainak kiteljesedni.

Kedves Gréta! Az edzéseiden zajló munkát, az edzőtáborban az öledbe telepedő gyerekeket, a versenyeken a minden szavadra figyelő fiatalokat látva elmondhatjuk: örülünk, hogy személyedben ilyen lelkiismeretes szakember segíti az Atlétikai Club Bonyhád munkáját.

(Kirchné Máté Réka)