Tavaly csatlakozott az Atlétikai Club Bonyhád edzői gárdájához a szekszárdi Hornok Enikő, utánpótlásedzőként. Az U14 és az U16 korosztály sportolóival is dolgozik, nagy lelkesedéssel és hatalmas energiával amellett, hogy a Testnevelési Egyetem („TF”) végzős hallgatója.

    – Honnan ered a sport iránti szereteted?

    – Elsősorban a családunkból, ahol mindenki sportos, de leginkább Apukám. Nálunk a tévében is többnyire sportközvetítés ment. Aztán az általános iskolában is kaptam indíttatást, ahol először úsztam és aerobicoztam. Mivel nagyon hosszú volt a hajam, Anyukám azt mondta egy idő után, hogy nincs ideje a hajamat mindig szárítgatni. Döntsem el: vagy a hajam, vagy az úszás. Azt mondtam, maradjon meg a hajam. Mivel azonban sportolni kell, jött a következő kérdés: mit szeretnék csinálni az úszás helyett? Rávágtam, hogy futni. Anyukám ezen nagyon csodálkozott, de támogattak a döntésemben. Scherer Tamásnál kezdtem az edzéseket, és egyből beleszerettem az atlétikába. Imádtam futni.

20220112-3 IMG_5350

Jártunk versenyekre ide Bonyhádra, és szép eredményeket értem el ötpróbában. Scheidler Géza edző ajánlotta, hogy próbáljam ki a rúdugrást. Akkortól heti egyszer átjártam Bonyhádra. Télen a régi tornateremben ugrottunk, és ott voltak még a „régi nagy” atléták, nagyon jó volt a légkör, mindenki aranyos volt velem is, az idegen kis mazsolával. Szekszárdon és Bonyhádon is jó volt a légkör az edzéseken, de itt még családiasabb volt a hangulat, nagyon tetszett. Aztán Scheidler Géza javaslatára ide jöttem Bonyhádra a hatosztályos gimnáziumba.

Ma már úgy értékelem, hogy az élet útjai kifürkészhetetlenek. Ugyanis anno sportolóként nem tudtam nagyot villantani, mert a versenyeket fejben nem bírtam hozni. De azt tudjuk, hogy nincs olyan az életben, hogy „mi lett volna, ha”. Úgy alakult, hogy most a másik oldalról kell odatenni magamat, és lehet, hogy ez volt kezdetektől fogva a jó isten célja velem. Semmit nem bántam meg, máig azt mondom, a világ legjobb döntése volt, hogy idejöttem Bonyhádra. Az atlétikától rengeteget kaptam, kitartást, tiszteletet, és még hosszan sorolhatnám. Olyan edzőkkel dolgozhattunk – Scheidler Géza, Csábrák János, Ferenczi Imre –, akik minden szempontból példaképek.

    – És ma már a kollegáid, testnevelőként és edzőként is.

    – Ettől nagyon féltem, hogy milyen lesz, de egyszerűbb volt az átállás, mint gondoltam. Hálás vagyok, hogy így befogadtak. Most már kollégaként is abszolút példaképeim. Sőt, talán még jobban, mert most még alaposabban belelátok abba a munkába, amit csinálnak.

    – Azt mondod, a középiskolában nem voltál kiemelkedő versenyző. Mi adta mégis a motivációt, hogy sportvonalon tanulj tovább?

    – Mert nem tudtam mást elképzelni – mondja a legtermészetesebben. – Imádtam az edzéseket, a versenyeket is szerettem az izgulás ellenére. Szerettem az itteni légkört, hogy edzéseken a saját határaimat feszegetem és legyőzöm önmagamat, hogy kihajtom és odateszem magam, és ezáltal fejlődöm. Bármi más programkínálat jött, számomra magától értetődő volt, hogy gondolkodás nélkül mindig az edzéseket helyeztem előtérbe. Nevezhetjük ezt megszállottságnak is, de ezt láttam otthon.

    – És immár a Testnevelési Egyetem végzős hallgatója vagy.

MARE5195

    – Most január 24-én lesz az államvizsgám, 13-án pedig a diplomamunka védése, úgyhogy a finisben vagyok. De az egyetemet is bármikor újrakezdeném, annyira szerettem. Gimnazistaként kilencedikben vagy tizedikben hallottam először a TF-ről konkrétabban Gézától, aki szintén ott tanult. És nekem akkor bekattant, hogy vagy ez, vagy semmi, és akkortól már tudatosan erre készültem. Csak az osztatlan tanári szak lebegett célként a szemem előtt. Géza segített felkészülni, mondta hogy kezdjek el járni kézilabda edzésekre is, hogy abból is meglegyen a készségszintű tudásom. És az emelt szintű tesi érettségi után felvettek az egyetemre.

    – A TF után gondolom nem okozott különösebb gondot az első bonyhádi edzésed megtartása.

    – Abból a szempontból volt különös érzés, hogy itt. A kis alma materbe visszajőve, a volt edzőim előtt… Azért bennem volt a drukk, hogy jól akarom csinálni, meg akarom mutatni, hogy legyenek rám büszkék. Egyébként volt már gyakorlati tapasztalatom, mert a TF-en is kaptunk Szalma tanár úrnak köszönhetően általános iskolás csoportot, amit három évig vittünk. A gyerekekkel való foglalkozást és az edzésekre való készülést is azonnal megszerettem. Közben kihívások is értek, mert a TF-et épp átalakítják és terem- meg pályaproblémáink voltak, így az edzéshelyszínt magunknak kellett megoldani. Ebből is rengeteget tanultam.

    – Itt Bonyhádon most több korosztállyal is foglalkozol.

    – Igazából az U14-es korosztály az enyém, de a középiskolásoknál is tevékenykedem.

    – Mennyire más a két korosztály?

    – Nagyon, de mindkettőt szeretem. A kicsik 200%-ra is fel tudnak pörgetni. Náluk talán picit a pedagógia a több, a nagyoknál pedig a szakmai rész. A kicsik nagyon aranyosak, imádom azt a csoportot: motiváltak, és ha valamiért nem tudnak jönni edzésre, mindig jelzik az okát. Igyekszem szisztematikus terv alapján haladni, hogy még minden mozgásformát csináljak velük. Edzés elején mindig megnézem, hogy milyen állapotban jöttek, mennyire pörögnek, hogy épp kik vannak ott, és ezek alapján alakítom az edzést. Nincs fegyelmezési, motiválási probléma, ügyesen csinálják a feladatokat. Lassan elkezdem a nevek mellé odaírni, hogy ki miben lesz valószínűleg jó. A nagyoknál pedig Géza mondja, hogy mit csináljunk, miben segítsek, mire figyeljek. Elkezdtem pár sportolónak gyógytorna jelleggel is segíteni, hiszen tesi-gyógytesi a szakpárom, úgyhogy rengeteg ortopédiát tanultam és az is nagyon tetszik. A TF-en volt masszázs óránk is, és mivel az is nagyon érdekelt, egy gyógymasszőr ismerősömmel ezt is elkezdtem aktívabban tanulni.

    – Úgy látom, a napjaid csak a sport körül forognak. Te magad sportolsz? Jut rá időd?

    – Az embernek arra jut ideje, amire hagy. Eddig nekem is megvolt a tervszerű edzés, de bevallom, most a vizsgák miatt nem fér bele rendszeresen. Ez egy kicsit felborítja a bioritmusomat, de az államvizsga után, februártól ismét nekikezdek normálisan. Mikor edzést tartok, kicsit beleszakad a szívem, hogy én nem csinálhatom velük együtt a jó kis gyakorlatokat. De vagy edzést tart az ember, vagy edz.

    – Milyen szakmai céljaid vannak?

    – Most februárban jelentkezem az edzőképzésre is, és akkor jövőre már hivatalosan is atlétikaedző leszek. Most megcsinálhatom ráképzéssel, ami jó dolog, és miért ne üssem a vasat, ha meleg – mondja mosolyogva Enikő. – Itt a lehetőség, fiatal vagyok, jól bírom a terhelést. Edzőként pedig az a célom, hogy először az U14-es korosztályban bontogassam a szárnyam, követve, hogy a mostani csoportomból ki hova jut. Erre nagyon kíváncsi vagyok. A versenyeredmények mellett azt is írom, hogy az adott edzésmunka milyen eredményt hozott, miben fejlődtek a fiatalok, mit hoztunk ki egymásból. Szeretném, hogy a verseny-flow is elkapjon, amikor majd beindulnak az eredmények.

    – Így, hogy még Te magad is nagyon fiatal vagy, talán szorosabb kapcsolatot is tudsz kialakítani velük.

    – Hallottam olyan eseteket, hogy gyerekek betartanak a fiatal tanároknak. Ezért kicsit izgultam eleinte, de szerintem sikerült jól megtalálnom azt a határt, ami még nem bratyizás, és megvan a kölcsönös tisztelet. Nem járok felemelt orral, hogy én vagyok a tanár, és úgy gondolom, sikerült őket partnerként kezelni, jól fogadtak. Vannak tizenkettedikes osztályaim is, nagyon kedvelem őket. Megtaláltuk a közös hangot, ami szerintem a legfontosabb. Attól is féltem, milyen lesz a volt tanáraimmal együtt dolgozni meg letegezni őket. Eleinte nagyon fura volt, de egyre jobban sikerül ezt kezelni. Hálás vagyok, hogy itt dolgozhatok a bonyhádi gimnáziumban, és hogy ennyi felelősséget kaptam. Mondjuk ez utóbbi néha fullasztó egy picit, de olyankor pont kapok néhány jó szót, amik segítenek továbblendülni.

    – Tanárnak vagy edzőnek tartod inkább magad?

    – Hú, ez nagyon nehéz kérdés… (Hosszan elgondolkodik, majd maga elé mormolja: – Olyan nincs, hogy nem választunk. Valamit mondani kell.) Más a kettő, de mégis nagyon hasonlít… Nem tudom – suttogja. – Még annyira friss minden, még a diploma sincs a kezemben.

    – Ha most előreugorhatnánk az időben tíz évet, mit látsz?

    – Ha itt leszek, akkor remélem, hogy olyan oszlopa leszek a bonyhádi atlétikának, amire tud támaszkodni. Hogy lesznek sportolóink minden korosztályban, lesznek jó eredményeink, és tovább dübörög itt az atlétika. Hogy az élet nem hagyja elveszni azt, amit az elődök létrehoztak itt.

    Kedves Enikő! A lelkesedésed ragadós, amivel újrahangolod a körülötted lévőket, és hidd el, hogy ezzel már most sokat nyert a bonyhádi atlétika.

    Hajrá Enikő! Hajrá bonyhádi atlétika!

(2022. január 11. – Kirchné Máté Réka)