Az Atlétikai Club Bonyhád első válogatott versenyzője Csizmadia Petra volt 2002-ben, majd 2004-ben és 2007-ben is képviselhette egyesületünket válogatottként. Sőt, azt is elmondhatjuk Petráról, hogy a klub első rúdugróinak az egyike, Scheidler Géza tanítványa.

– Érettségi után folytattad az aktív sportolást?

– Próbáltam… Az állatorvosi egyetemre mentem, és küzdöttem azért, hogy tudjak atletizálni. Mikor tudtam rá időt szakítani, rohantam a TF-pályára. Az első évben még végig edzettem, a csapatbajnokságon is elindultam, amit meg is nyertünk. Az egyetem második évétől viszont már annyi óránk meg gyakorlatunk volt, hogy este 8-ig bent voltunk az egyetemen, így esélyem sem volt eljutni edzésre. Sajnos fel kellett adjam a sportot. Nagyon hiányzott. Az állatorvosin egyébként kevés volt a sportolási lehetőség. Néha röplabdáztunk, vagy egyénileg futottunk, de szervezett sport nem volt, ami nagyon fájt.

– A bonyhádi klub első női rúdugrója voltál.

– Így van – mondja mosolyogva Petra. – Scheidler Géza ötlete volt, hogy jó lenne újra beindítani a rúdugrást Bonyhádon. Kiválasztott pár embert, és én benne lehettem az első háromban, aki megpróbálta, hogy is kéne ezt a rúdugrást elkezdeni. Akkor még nehezebb körülményekkel kellett megküzdenünk, hisz nem volt fedett pálya, így télen nem tudtunk érdemben gyakorolni. Eleinte még a rúd minősége sem volt túl jó, a régi NDK-s rudak kerültek elő a pincéből. Nagy élmény volt, amikor Amerikából rendeltünk 2 rudat, és azokkal ugorhattunk. Az egyéni csúcsom 320 cm volt. Örülök, hogy mi voltunk itt az úttörők, örök élmény marad az a pár év.

– A rúdugrás volt az egyetlen számod?

– Tulajdonképpen minden téren kipróbáltam magam. Csapatbajnokságon magasugrásban, távolugrásban, sőt a diszkoszvető csapattal még elsők is voltunk. Szerintem mindegyik atlétikacsapatban benne voltam, ami létezik – nevet fel. – Ha valahonnan hiányzott egy ember, akkor engem raktak be a csapatba.

– Az akkori sporttársakkal tartjátok a kapcsolatot?

– Inkább csak a közösségi médiában. Szétszéledtünk a világban, nem nagyon tudunk találkozni. Ezért is örülünk, mikor az AC rendezvényre hív bennünket és személyesen tudunk találkozni.

– Mit adott neked a bonyhádi atlétikacsapat?

– Egy rendkívüli életérzést. Azóta is nagyon hiányzik az a csapat, meg a légkör. Sokat gondolok arra, hogy milyen jó volt itt lenni. Jó lenne ott a távolban is találni ilyet, de nincs ehhez fogható máshol. Itt kaptam az akaraterőt, a küzdeni vágyást, meg a célok elérésére törekvést. Amit kitűzök magam elé, azért teljes erővel dolgozom.

– Olyan az életed ma, amilyennek tervezted?

– Igen. Elvégeztem az állatorvosi egyetemet, aztán Szekszárdon dolgoztam egy évet. Akkor ismerkedtem meg a párommal, és mivel ő pesti, ezért visszaköltöztem a fővárosba. Jelenleg Gödöllőn lakunk, és a dunakeszi állatkórházban dolgozom. Van egy hároméves kisfiunk. Na az egy durva edzésnek mondható, amit utána kell néha sprintelni, nehezen tartom vele a lépést – mondja boldog mosollyal. – Természetesen vannak rövid- meg hosszú távú céljaim. A munkámban is szeretnék tovább fejlődni, hiszen lehet szakosodni az állatorvosláson belül is. Jelenleg az ortopédia, csontsebészet irányában szeretnék tovább menni. Vannak szakállatorvosi képzések, lehet például egzotikus állatok irányába is elmenni, de én inkább maradok a kutya-macska téren. Az állatorvoslás is egy olyan terület, ahol soha nem lehet eleget tudni, folyamatosan tanulni kell és képezni magam, lépést tartva a tudomány fejlődésével.

Kedves Petra! Kívánjuk, hogy érd el a szakmai céljaidat, és légy mindig ilyen vidám és boldog, mint a novemberi találkozásunkkor!

Kirchné Máté Réka