Az Atlétikai Club Bonyhád dobóatlétája, Kling Réka július 17-én szerepelt Észtországban, Tallinban az U20-as Európa-bajnokságon. Az EB-szintet 13,88 m-es súlylökő eredményével már februárban teljesítette, illetve tavaly az U18-as Európa Bajnokságra is kvalifikálta magát, de az sajnos elmaradt a világjárvány miatt.

   Tallinban népes mezőny, 31 induló mérte össze tudását súlylökésben, két csoportba osztva. Réka csoportjában a 14. helyen végzett.

   Hazaérkezése után egy kis pihenőt tartott sportolónk, végül augusztusban tudtunk leülni, hogy faggassam egy kicsit a tallini élményeiről.

   – Az első világversenyed volt ez az EB?

   – Válogatott viadalon voltam már, de ez volt az első ilyen méretű világversenyem. Még év elején, az első budapesti fedett pályás versenyemen teljesítettem a szintet, 13,88 méterrel. Akkor sorozatban kétszer is sikerült a szint fölé kerülni, azóta viszont nem tudtam újra. Pedig jó lett volna szabadtéren is meglökni a 13,75 méteres szintet, mielőtt kimegyek, de valahogy nem jött össze.

   – De a kerettagságod biztos volt?

   – Akkor lett volna biztos, ha szabadtéren is meglököm a szintet. Így várnom kellett a döntésre. Nyáron volt egy egyhetes edzőtábor a keretnek Tatán, és oda meghívtak engem is. Gondoltam, ez elvileg azt jelenti, hogy visznek is Tallinba. Az edzőtáborban, alig egy héttel az indulás előtt már biztosan tudtam, hogy utazhatok, ugyanis akkor kaptam meg a hivatalos emailt, hogy kerettag vagyok.

   – Az edzőtáborban már együtt voltál azokkal, akikkel aztán együtt utaztál Tallinba?

   – Igen, a csapat nagy része ott volt, csak néhányan készültek külön.

   – Volt benned izgalom? És ha igen, mikortól?

   – Az edzőtáborban beszélgettünk arról, hogy ki az aki ideges vagy izgul. Én szerintem az edzőtábor előtti héten kiidegeskedtem magam, a verseny előtt már nem izgultam annyira. Egy kicsit talán a repülés miatt, mert eddig még nem ültem repülőn. És talán kicsit akkor is, mikor először kimentünk a tallini edzőpályára, ami tele volt mindenféle emberekkel… Sok résztvevő volt az EB-n, ha csak a női súlylökést nézzük, 31-en indultunk.

   – Ahogy néztem, elég vegyes volt, ki milyen szintet tud.

   – A ranglista élén állóktól kb. Magyarország-Tallin távolságban vagyok. Ők húzóerőt képviseltek számomra. Láthattam, hogy milyen konkurenciám van és lesz még a jövőben az ilyen versenyeken.

   – Milyenek voltak a verseny előtti pillanatok a call roomban? (Ez a kötelező előgyülekező hely, ahonnan már együtt mennek ki a versenyzők a pályára.)

   – Hosszabbak voltak a call roomok, mint bármelyik más eddigi versenyen, amin részt vettem. Ellenőrizték a táskánkat, a cipőnket, nem lehetett nálunk elektronikai felszerelés. Ha valakinek a dobócipője nem tartozott az elfogadott cipőfajták közé, akkor gyakorlatilag nem is versenyezhetett.

   – Saját súlygolyóval versenyezhettetek?

   – Igen. Ezt a verseny előtti napon kellett leadni, a gyártási számával együtt. A verseny kezdetéig nem is tudtuk meg, hogy érvényes-e a saját szerünk. A pályára bevitték a súlygolyókat, és elosztották azokat a két csoportnak. Így az sem volt biztos, hogy az ember súlygolyója abba a csoportba kerül, ahol ő van…

   – Milyen érzés volt, mikor bevezettek benneteket a pályára?

   – Én nagyon jól éreztem magam, teljesen fel voltam pörögve, feldobtak a hangszóróból szóló zenék is. A bennünket kintről figyelő edzők azt mondták a verseny után, hogy soha nem láttak még ilyen elszántsággal és ilyen kedvvel versenyezni. A bemelegítésem nagyon jól sikerült, mint utólag kiderült, akkor voltak a legnagyobb lökéseim…

   – Hogy viselted, hogy nem úgy sikerült a verseny, ahogy elképzelted?

   – A harmadik, egyben utolsó lökésem után annyira ideges voltam, hogy akkorát csaptam a combomra, hogy még két és fél héttel később is ott volt a tenyérlenyomatom. Aztán végiggondoltam: ez az első nagy világversenyem, sikerülhetett volna jobban is, a bemelegítéskor elért eredmény a versenyen nem jött ki. Ez rövid ideig földhöz vágott, de sokat nem szomorkodtam, mert ott voltak a többiek és mentünk nekik szurkolni.

   – Az EB-t megelőző héten a székesfehérvári Gyulai Memorialon drukkoltál világklasszis súlylökőknek is. Akkor belegondoltál, hogy hamarosan te is részt veszel egy világversenyen?

   – A Gyulai Memorialon csak a férfiaknak volt súlylökés, és indult többek között Tom Walsh is, aki az olimpián most bronzérmes lett. Elképesztő volt élőben nézni, hogy mit csinálnak, Walshnak azt a közel 22 és fél méteres lökését látni… el sem hitte az ember. Gyakorlatilag olyanokat löktek, hogy labdaméretű földcsomókat kellett fölemelni, és alóla kivenni a súlygolyót, mert olyan erővel, dinamikával, sebességgel lökték és csapódott földbe. Az teljesen más dimenzió volt.

   – A Székesfehérváron látottakból lehetett tanulni is?

   – Igen, érdekes és hasznos volt a felkészülésüket is figyelni. Ott melegítettek előttünk, méghozzá rengeteget, különféle részgyakorlatokkal. Nekünk általában, most Tallinban is, maximum 4 bemelegítő lökésünk volt, de már az is pluszos, mert egyébként kettőt kell biztosítsanak. A Gyulai Memorialon viszont löktek fejenként vagy 20-at bemelegítésként, különböző technikákkal. Volt aki helyből lökött, volt aki forgástechnikára rávezető mozdulatokból, akadt aki csak úgy technikázott súlygolyó nélkül. Szóval rengeteget melegítettek.

   – Te most melyik technikával löksz?

   Nagyot sóhajt Réka: – Az a helyzet, hogy eddig csúsztam. Kétszer már megpróbáltunk átállni forgásra, de akkor nagyon nem akart összejönni. Úgy voltunk vele, hogy akkor marad a csúszás, és elkezdjük építeni a forgást a diszkosszal. Már egyre jobban ment diszkosszal a forgás, és most az EB-teljesítményem rátette a pontot a csúszásomra, hogy akkor ez tovább nem működik. Mióta hazajöttem, elkezdtünk megint forogni, szóval reménykedem benne, hogy mivel három a magyar igazság, harmadjára sikerül átállni.

   – Maradsz még ebben a korosztályban?

   – Igen, jövőre még junior leszek.

   – Mik a céljaid?

   – Remélhetőleg ráérezni a súlylökésben is a forgásra, és szintet lökni jövőre az U20-as VB-re, amit Kolumbiában rendeznek. Idén a korosztályos VB-re 14,50 volt a szint, feltételezzük, hogy jövőre is e körüli lesz. Most technikát váltok, és ha ráérzek, akkor simán kicsúszhat és akkor simán ott vagyok Kolumbiában… csak ahhoz rá kell érezni a mozgásra.

   – A következő olimpia?

   – 2024? Hm – elgondolkodik, majd felnevet. – Ha ilyen méretű versenyről beszélünk, akkor először inkább a 23-as magyarországi VB-t céloznám meg. Egyszer megemlítettem az edzőmnek, Scheidler Géza bácsinak, hogy milyen jó lenne ott versenybírónak vagy segítőnek lenni, mire ő mondta, hogy ne ebben gondolkodjak, mert ott versenyeznem kell. Nem szeretem elkiabálni a dolgokat, de azért ott van a gondolataimban, hogy esetleg összejöhet. De ahhoz még rengeteget kell fejlődnöm. Jó lenne akár egy Gyulai Memorialon is lökni, ha esetleg szerveznének női súlylökést.

   – A diszkoszvetést megtartod második számként?

   – Igen, mindenképp megtartom második szernek, nem szeretném elveszíteni. A diszkoszvetés azért jó számomra, mert nem igazán stresszelek rá. Mondjuk régen ez azért is volt, mert nem ment annyira jól, de úgy voltam vele, ha már odaállok, akkor megcsinálom. Mostanában azért már megyeget, és még mindig kikapcsol kicsit, nem görcsölök rá annyira, mert nem az a fő számom.

   – Az idei szezonban lesz még versenyed?

   – Igen, a junior meg a szenior ligadöntők.

   – Ott akkor már nem becsúszással lököd a súlygolyót?

   – Nem – nevet fel Réka. – Érdekes is lesz.

20210813-2   – Ha összegezni kéne, akkor mit mondasz: szép élményekkel tértél haza az EB-ről?

   – Igen, még városnézésre is jutott két napunk. 30-33 fok volt a nappali hőmérséklet, és a Nap nem is megy le igazán, sötétítőfüggönnyel lehet csak aludni. Elárulom azt is, hogy a hangomat otthagytam Tallinban. Szombat délután volt a fiú 4×400-nak az előfutama, és csak az az egy versenyszám másfél hétre megnémított, úgy drukkoltam. Másnap a már nem létező hangommal folytattam a buzdítást, hiszen a magyar keretből többen is döntőbe jutottak, sőt egy ezüstérmünk is lett 3000 akadályon, Varga Grétának köszönhetően. Azért jó volt hazajönni, bár a leszállás kicsit húzós volt a nagy szélben.

   – A bonyhádi csapattársak hogy fogadtak?

   – Nagy örömmel gratuláltak. Hoztam nekik csokit, annak is nagyon örültek. Az észtek egyébként nagyon tudnak valamit, mert finom csokijaik vannak – mondja mosolyogva Réka.

   Kedves Réka, gratulálunk, hogy kijutottál az Európa-bajnokságra! Kívánjuk, hogy továbbra is merj nagyokat álmodni, és érd is el a céljaidat! Hajrá Réka, hajrá bonyhádi atlétika!

Kirchné Máté Réka