Scheidlerné Kiss Inez mindössze néhány hónapja tevékenykedik atlétaedzőként, mégis ezer szállal kötődik a sportághoz. Német nyelv – testnevelőtanári diplomája van, férje, Scheidler Géza az Atlétikai Club Bonyhád vezetőedzője, négy gyermekük pedig a klub versenyzője. Inez az utánpótlásnevelés terén a legkisebbekkel foglalkozik, és nagyon megkedvelte ezt a korosztályt. De ne szaladjunk ennyire előre.

– Baján nőttem fel. Kicsi koromtól mindig aktívan mozogtam, minden mozgást könnyen tanultam. A szívem csücske a néptánc volt, és a mai napig az. Iskolásként szerettem atlétikaedzésre is járni a barátnőmmel, de a versenyeken inkább csapattagként voltam jelen.

– Miért választottad a testnevelés szakot?

– Magam sem tudom. Nekünk Baján nem voltak sem ilyen testnevelő tanáraink, sem ilyen tesi óráink, mint a bonyhádi gimiben. Amikor leérettségiztem, nem volt még egyértelmű számomra az irány. Felvételiztem Pécsre német szakra, 1 pontom hiányzott a sikerhez. Nem fellebbeztem, mert ki akartam menni kicsit Németországba bébiszittelni. Anya egyedül nevelt bennünket, nem tudta támogatni a továbbtanulásunkat, tőkét akartam gyűjteni. Fél év után hazajöttem, kitaláltam a tesi szakot. A felvételire készülve elkezdtem tornázni járni Pesten a Spartacusba. Akkor már ismertem Gézát, vele készültem atlétikára. Úsztam rengeteget, meg ott voltak a labdajátékok. Kőkemény 3 hónapos készülés volt, és sikerült. De bevallom őszintén, ha érettségiző koromban indult volna a táncművészetin néptánc szak, biztos oda mentem volna.

– Hogyhogy nem tanítottál mégsem testnevelést?

– A főiskola után nem kezdtem el tanítani. Géza szerette volna, ha az első gyermekünk még az előző évezredben megszületik, így lett Barnabás, illetve 12 év gyes, hiszen szép sorban 4 gyermekünk született. Amikor a munkaerőpiacon tényező lettem, sok kudarc és elutasítás ért. Utolsó lehetőségként kerestem fel Ónodi Szabolcsot, a gimnázium igazgatóját, aki azt mondta, már várt rám. Nem mindenkinek adatik meg így kezdeni a munka világában, örökké hálás leszek érte. És valóban mindig csak németet tanítottam, a tesi szóba sem került.

– Három gyermekeddel készíthettem interjút, akik még az AC Bonyhád versenyzői. Ők elárulták, hogy kisgyerekekkel azért foglalkoztál.

– Amikor a mieink kicsik voltak, tartottam mozgásfejlesztő tornát kisgyerekeknek. Gézával pedig vizitáboroztattunk Fadd-Domboriban, meg Tisza-túrára vittük a fiatalokat. De az atlétikához eddig csak annyi közöm volt, hogy a gyerekeimet kísérgettem versenyre, vagy ha egyszerre két pályán volt verseny, akkor esetleg az egyikre én fuvaroztam a csapatot. Tavaly azonban sok kisgyerek járt már Kult Gabihoz az általános iskolában, nem győzte az összes alsós kisgyerekkel a kölyök atlétikaedzést. Géza mondta, hogy próbáljam meg. Először nemet mondtam, úgy éreztem, erre az újabb feladatra nincs szükségem. Végül az győzött meg, hogy Gézának tudok segíteni azzal, hogy az általa megálmodott Kölyökből atléta programot teszteljük. Azt mondtam rendben, próbáljuk meg. Most meg már abba nem hagynám – mondja mosolyogva.

– Melyik korosztállyal foglalkozol?

– Az elsős-másodikosokkal. Ez a korosztály nagyon ragaszkodó, hihetetlen érzés velük dolgozni, nagyon sok pluszt és szeretetet adnak. Heti kétszer találkozom velük 1-1 órát. Az elején azt gondoltam, hogy itt nekem csak élményt kell nyújtani, hogy jól érezzék magukat és jöjjenek legközelebb is. Előtte nem dolgoztam ezzel a korosztállyal, de mára megtanultam fegyelmezni őket. Azt gondolom, hogy a kicsi gyerekeket könnyebb „megfogni”. Nekik minden mozgás élmény és imádnak rohangálni. Ha sok kisgyerek jön, akkor nagyobb az esély, hogy többen ott maradnak később is a pályán. Annak van nehezebb dolga, aki a felnövekvő korosztályt próbálja ott tartani, miközben akár más sportágakkal, akár más elszipkázó erőkkel kell megvívnia.

– Mondhatjuk, hogy igazából te is tanulsz a kicsiktől?

– Rengeteget. A következő tanévben a gimnázium 8+1 évfolyamos nyelvi előkészítő osztályában bátrabban vállaltam feladatot. Ez a korosztály teljesen másfajta hozzáállást, módszertant igényel, mint a középiskolások.

– Hány kis atléta jár hozzád edzésre?

– Tanév elején 12-en kezdtek, és folyamatosan hoztak kis barátokat, így már 20 fős a csoport. Többen járnak más edzésekre is, pl. kosárlabdára, lövészetre. Szívesen mozognak, és támogató szülők állnak mögöttük.

– Testnevelőkként ti a saját gyerekeitektől elvártátok, hogy sportoljanak?

– Nem volt elvárás. Csupán az volt fontos, hogy legyenek vízbiztosak, hiszen gyakran jártunk vízpartra nyaralni. Így 5 évesen mindegyik ment úszótanfolyamra Gulyás Péterhez. Aztán az atlétika jött magától, amint lehetett, lelkesen mentek Schwarcz Katiékhoz az általános iskolában. Néptáncra is jártak, de a fiúk hamar abbahagyták, nem az ő útjuk volt. Réka lányom szívesen táncolt volna tovább, de a sport és a zene mellett valamiről le kellett mondania.

– Milyen érzés szülőként állni a pálya szélén?

– Régen imádtam a gyerekek versenyeire menni. Dávid rúdugró balesete viszont mindannyiunkat borzasztóan megviselt. Többnyire online nézem az élő eredményeket, de ha késnek, akkor is tudok rettegni. Azt azért elárulom neked, hogy egy rövid ideig én is voltam rúdugró. Egy évig jártam edzésre, de már későn kezdtem ahhoz, hogy igazi rúdugró váljék belőlem. Az elmúlt években viszont a saját gyerekeimen keresztül sokat tanultam a rúdugrásról.

– Neked és Gézának is egy testvére van. Terveztétek a nagycsaládot?

– Én 6 gyereket szerettem volna. Anyu egyedül nevelt engem és a húgomat. Mindig mondtuk, nekünk sok gyerekünk lesz, hogy ők nagycsaládban nőhessenek fel. Nyilván Géza is benne volt, hogy több gyereket vállaljunk. Nagyon fura lesz, ha már nem kell reggel szendvicset csinálni senkinek, és nem kell állandóan fuvarozni valakit valahova. Bár ez utóbbiba szívesen besegítenek a nagyok. Sokat beszélünk arról, hogy a mai világban a testi-lelki egészségeshez fontos, hogy tudjunk időt szakítani magunkra. Most már én is elmegyek néha mozogni egy kicsit, vagy leülök a barátnőimmel kávézni, elmegyek egymagam szombat reggel Bajára piacra, vagy akár táncházba.

– A szavaidból érezni, hogy mennyire szereted Baját, ahol felnőttél.

– Én még mindig bajainak vallom magam. Nagyon lokálpatrióta vagyok, miközben itt élek 21 éve Bonyhádon. A gyerekkori barátnőmmel megbeszéltük, hogy nyugdíjas korunkban hazaköltözünk Bajára. Géza erre azt mondta, hogy ő nyugdíjasként sem csak úgy tengeti majd az életét, akkor is az atlétikapályán akar tevékenykedni. Most indul például a Kölyökből Atléta Program, amit ő talált ki, ő az országos program vezetője, én adminisztrátorként segítem kicsit a munkáját.

– Edzőfeleségként hogy bírod, hogy Géza sokat van távol?

– Erre van egy jó sztorim. Mikor még 3 kicsi gyerekünk volt, és Géza már akkor is nagyon sokat dolgozott, panaszkodtam neki, hogy a picik alig látják. Hétköznaponként későn ért haza, hétvégenként meg versenyeken volt. Géza erre azt mondta: nyugi, nemsokára jönnek a hosszú téli esték és akkor itthon leszek. Na, azóta is várjuk a hosszú téli estéket – mondja nevetve Inez. – De nyilván ebbe is beleszoktunk, belenőttünk. Amikor velünk van, az igazi minőségi idő. Azt hamar felismertem, hogy ő olyankor kell végezze a munkáját, amikor mások a szabadidejüket töltik. Az atlétika a szíve csücske, és ez így rendben van.  Én pedig igyekszem segíteni a munkáját.

(2021. május 22. – Kirchné Máté Réka)