Az AC Bonyhád cikksorozatában bemutatott 19 versenyző közül kilencen Schwarcz Katalin és Völgyi István edzésein ismerkedtek meg az atlétika alapjaival. Épp ezért nem volt kérdéses, hogy a most induló, bonyhádi atlétaedzőket bemutató sorozatot kivel kezdjem.

    Kati az otthonukba invitál. Az asztalon egy piros könyvecske fogad, melyben 1989 óta vezeti azok eredményeit, akik az ő és edzőkollégái munkájának köszönhetően váltak sikeressé. Lapozgatva, az években előrébb haladva egyre több a piros bejegyzés: minősítésekről és országosan kiemelkedő eredményekről. Sorolja a neveket is, például hogy Kovács Tamás volt az első 170 cm-es magasugrója, hogy az AC mai vezetőedzője, Scheidler Géza is náluk kezdte sportolói pályafutását. Aztán lett egy jó kis csapatuk, a legjobbak a 90-es évek elején: Ménesi Eszter, Kedves Helga, Ohnmacht Magdi, Kovács Zoltán, Miklós Péter…

    – Tartod a kapcsolatot a régi tanítványaiddal?

    – Nehéz, mert legtöbben már nem Bonyhádon élnek, én pedig nem vagyok ott a közösségi médiában. Akivel azt hittem, hogy mindig megmarad a kapcsolatom, az Bulla Orsi volt. A pályafutásom elején jött, vele értem el az első országos sikereket. Ő volt számomra az a versenyező, amilyet minden edző elképzel magának, aki a saját vágyaidat testesíti meg. Bármit mondtam neki, elfogadta és csinálta, hitte, hogy így lesz eredményes. Hallatlanul tehetséges, nagyon jó adottságú lány volt, nem volt sérülékeny, és nagyon jöttek az eredmények. Egymás után két évben is megnyerte összetettben a diákolimpiát, kislabdával 74 és fél métert dobott. Jelenleg Új-Zélandon él, 4 gyermeke van. A lelki kötődés mégis megmaradt köztünk, amire jó példa, hogy 4 évvel ezelőtt egy nyári napon eszembe jutott Orsi. Másnap úszóedzést tartottam, és egyszer csak hátulról átölelt. Nem lehet elmondani azt az érzést, hogy tegnap a gondolatomban volt, ma pedig itt áll, a világ másik végéről hazatérve. Az ő eredményeit máig kívülről tudom, mert olyanok, mintha az enyémek lennének.

    – Miért választottad a testnevelői pályát?

    – Részben a példaképem, gimnáziumi testnevelőm és edzőm, Ónodi Szabolcs miatt, részben a szüleim miatt. Egyébként Boros Dezső indította be Bonyhádon az atlétikát, az ő szárnyai alól indult Oláh Marika és Schwarcz Tibor is, akik elkötelezettek lettek a sportág iránt. De apuról mára megfeledkeztek. (Schwarcz Tibor a gimnázium igazgatója volt 1966-tól 21 éven át, ő kezdeményezte az iskola első salakos atlétikapályájának az építését. – A Szerk.)

    – Édesapád hatására kezdtél sportolni?

    – Apu egyetemistaként atletizált Szegeden. Anyukám gimnazista korában járt a szegedi egyesületbe, ott találkoztak a pályán. Mindkettejüknek szívügye volt az atlétika, és mindketten sokáig gondolkodtak azon, hogy testnevelők legyenek-e. A mi életünkbe a sport beleszövődött. Először ovisként különtornára jártunk Végh Bandi bácsihoz. Iskolásként – úgy emlékszem, csak felső tagozattól mehettünk – Oláh Marika nénihez jártam atlétikára, Verus nővéremmel együtt. Ott egy nagyon jó közösség volt, és egyértelművé vált számomra, hogy az atlétika lesz az én közegem. Egyébként öcsénk, Tibi is kitűnő atléta volt, a dobószámok mellett rudat is ugrott, ebben évekig ő tartotta a megyecsúcsot.

Ónodi Szabolcsot 1975-ben az elsők között láttam Bonyhádon, mikor jött apuhoz beszélni a testnevelői állásról. Általános iskolából átjártunk már edzeni a gimibe, így ismertem az összes nagy bonyhádi atlétát, akik a csúcsokat tartották. Szabolcs mindig dicsért, bíztatott. Aztán én is bekerültem a gimibe, másodikos koromban pedig eldöntöttem, hogy testnevelő akarok lenni. Onnan kezdve részt vettem a labdajátékokban is, és elkezdtem komolyan tornázni, az volt a másik nagy szerelem. Nagyon fegyelmezett és céltudatos voltam, ami fontos, ha valaki eredményt akar elérni. Reggel 6-kor keltem, 7-kor a tornateremben voltam, délután 3-kor edzettem, 5 körül hazaértem, pihentem egy picit, aztán közel éjfélig tanultam, és reggel 6-kor ismét keltem. Én akkor mindent egy lapra tettem fel.

    – Máig te tartod összetettben a gimicsúcsot. Melyik volt a kedvenc számod versenyzőként?

    – Szerettem hétpróbázni. Ma már nem csinálja senki, ezért nem döntik meg a rekordomat. A dobószámokat szerettem legjobban, talán mert a szüleim is dobók voltak. A súlylökés, gerelyhajítás, távolugrás és a 200 méter voltak a kedvenceim. Igazából csak a gátfutást nem szerettem. Most is az összetettet tartom a krémnek a tortán, hiszen ott több mindenhez kell érteni. Azt vallom, hogy serdülőkorban még összetettet kell csinálni, és csak utána kiválasztani a kedvenc számot.

    – A Testnevelési Főiskolára egyből felvettek?

    – Igen, de helyhiány miatt nulladik évesnek, tehát egy évet várnom kellett a tanulmányaim megkezdésére. Addig képesítés nélküli tanító néni voltam, ez volt számomra az élet iskolája. Májusban 18 éves lettem, szeptemberben pedig már Kati néni. Az akkori 2-es iskolában 1100 gyerek tanult, délelőtti ill. délutáni oktatással. Fél évig délelőtt voltam napközis, fél évig meg délután. Ráadásul a másodikosok tanító nénije kismama lett, így 3 hónapig én voltam a gyerekek biztos pontja, a szülők is tőlem vártak megoldást a kérdéseikre. Az egy nagyon kemény időszak volt. Alig vártam a TF-et, hogy visszaülhessek a padba.

Ott először a többpróbázókkal edzettem Skumál Andrásnál, de nagyon sokat voltam sérült, így átmentem a dobókhoz és Kovács Etele lett az edzőm. Egy borús délutánon arra járt Koltai Jenő bácsi, aki nagy tudora volt a gerelyhajításnak, és megjegyezte, hogy ki ez a kislány, milyen jó technikával dob. Számomra ez volt az egyik legnagyobb elismerés. Egyébként utoljára 2006-ban, a gimis pályaavató nosztalgiaversenyen dobtam gerelyt és nagyon élveztem.

    – Az egyértelmű volt, hogy egykori iskoládba jössz vissza tanítani?

    – Tolna megyei ösztöndíjasként mehettem volna Dombóvárra vagy Paksra is, ahol akkor nyílt az ESZI. Körül is jártam a témát, de ott csak kosárlabdáról volt szó, nem lehetett atlétikáról beszélni. Viszont Mosonyi Gyula igazgató hívott a 2-es iskolába, hogy nagyon kellenék, Völgyi István kollégám ugyanis akkor ment el katonának. Így visszajöttem a volt iskolámba tanítani, a szüleim nagyon örültek. Bár anya csak egy hónapig örülhetett… A halála után tulajdonképpen én lettem a pótanyuka, majd a pótnagymama a családban.

Mikor beléptem a régi iskolámba, Csábrák János örült nekem, mert friss lendületet vittem. Nagyon jól össze tudtunk dolgozni 25 évig testnevelőként. Mikor 1992 végén elmentem szülni, János úgy döntött, ő is kiszáll az atlétikából és elment fociedzőnek. 1993-tól az atlétikát egyedül Völgyi István csinálta, de ő is már épp abbahagyta volna, mikor én visszamentem a szülések után. Ketten újból belevetettük magunkat a munkába, de el kellett teljen 4-5 év, mire ismét jöttek az eredmények. Miközben az igazgató azt mondta nekem, nem kellenek a kimagasló eredmények, tömeget mozgassak meg. Nem érezte, hogy a gyerek mozgásra szoktatása mellett lényeges a versenyzés is, mert azzal lehet motiválni. Fontos, hogy megmérettesse magát, ha nem is lesz országos bajnok. Ha csak önmagát sikerül időről időre túlszárnyalnia, az már nagyon jó.

    Kati közben ismét lapozgat a füzetben és mutatja: 1992 után a következő bejegyzés 2001.

    – Ekkortól jöttek ismét az eredmények. Ebben az új periódusban az első kiemelkedő atlétánk Bartha Dávid volt, aki focizni is járt, és nehéz volt rávenni a rendszeres edzésre. Nyolcadikban láttam, hogy a serdülőkor nagyot dobott rajta, iszonyú potenciál van benne. Mondtam neki, hogy szerintem a legjobbak között van a helye, de csak akkor, ha minden edzésen ott lesz és csinálja, amit mondok. Dávid elkötelezte magát és nekiálltunk a közös munkának, amit tényleg komolyan vett. Az országos bajnokságról elhozott egy 3. és egy 4. helyezést. Ezzel indult az iskolacsúcsok sora. Összetettben nagyon jók voltunk. Nagy dolog volt, hogy 531-es távolugró csapatátlaggal elsők lettünk 2010-ben. Ekkor volt az első 6 méteres távolugrónk, Trucza Márk, aki akkor még nyolcadikosként a csapatunk tagja volt, de már az AC-nál edzett Ferenczi Imrénél. A rekordoktól lendületet kaptam. Aztán jött egy korosztály, akikkel országos kilencedikek tudtunk lenni összetettben. Itt már nagy egyesületek sportolóival versenyeztünk, ezért is volt nagyon komoly eredmény. És jöttek a mezei futó diákolimpiai versenyeredményeink, 2018-ban eljutottunk az 1. helyezésig. Ez Bonyhád történetében is komoly eredmény. 2019-ben volt egy egyéni 6. helyezettünk és egy 3. helyezett csapatunk. Ez volt az utolsó siker, aztán jött a covid. Egy nagyon jó garnitúrával kényszerültünk abbahagyni – lapozgat tovább. – Városi Roland 4. lett távolugrásban. Nagy generáció még Balogh Peti, Márton Fecó, Szabó Máté, Varga Lőrinc, a Matos-testvérek… Az AC-nál később ezek a gyerekek hozták a szép eredményeket.

    – Közben 2011-ben megszűnt a 2-es iskola. Ez hogyan hatott rád?

    – Nagyon nagy törés volt számomra, sértett emberré váltam. Nagyon bántott, hogy teljesen mindegy, mit csinálsz, milyen eredményt érsz el, az senkinek nem számít. Egy darabig visszajártunk még edzeni, sőt én gyógytesit is tartottam ott még 3 évig. Nem egyszerű megélni, ha az ember úgy jár be egy intézménybe, ami az iskolája majd a munkahelye volt összesen 33 évig, hogy már semmi köze hozzá. Tolna megye egyik legszebb pályája volt a miénk, és most gyakorlatilag az enyészeté. Az iskola megszűnésekor az önkormányzat azt ígérte, hogy a 3-as iskolában kapunk majd egy új atlétikaudvart. Mikor elkészült ott a műfüves pálya, Ónodi Szabolcsnak felemlítettem az ígéretet, és hogy mi már megterveztük, mit hova képzelünk el. Mondtam neki, hogy a Szekszárdon megszűnő Pollack úti pályáról idevarázsolhatná nekünk a gumipályát. Szabolcs két hét alatt elintézte, a kivitelezésben nagy segítségünkre volt az önkormányzat is. Az lenne még a vágyunk, hogy a betonozott alapú futópályát rekortánozzuk le, ehhez szükség lenne 12 millió Ft-ra.

    – A gimnáziumba is jártatok edzeni.

    – Már a 2-es iskolás időszakban is gyakran átjártunk a gimiudvarba, imádtam azt a környezetet. Éreztem a hársfaillatot és visszaváltoztam kicsit gimnazistának. Szerettem volna, hogy a gyerekek lássák a nagyokat edzeni, hiszen én is tapasztaltam, milyen nagy ereje van ennek. Tíz évig jártunk a gimibe edzeni, miénk volt az öreg tornaterem. Egészen addig, amíg a tornát be nem szervezték oda, és mi végérvényesen kiszorultunk. Akkortól kezdtünk átjárni a csarnokba, volt hogy 28 gyerekkel, de néha útban voltunk. Ráadásul nem tudtunk tervezni. Minden nap volt a tarsolyomban többféle edzésprogram, mert csak a helyszínen derült ki, mihez férünk hozzá. Végül kiszorultunk a kisterembe, ahol csúszós felületű kemény a talaj és balesetveszélyes. Elfogyott körülöttünk a levegő, és ezt nagyon rosszul éltük meg.

Hozzáteszem: nagyon nehéz nőként testnevelőnek lenni, a férfiak keményen küzdenek velünk. Három diplomám van: a TF után megcsináltam a gyógytesit és az atlétika szakedzőit is, aztán beletettem a munkába még az egyéniségemet, mire azt mondják többen is, hogy megosztó vagyok. Ebben a férfitársadalomban még díjat kapni is nehéz. 2011-ben a Magyar Diáksport Szövetségtől átvehettem a Magyar diáksportért emlékplakettet, a gimnáziumban pedig 2014-ben a Lehr András-díjat – de tudom, hogy utóbbi esetében is megosztónak tartott több kolléga.

    – Van edzői példaképed?

    – Egyértelműen Woth Klári. Személyesen ismerjük egymást, hisz egykori edzőm, Skumál András felesége. Ha meglátom őt, akkor követem, mint egy kiskutyus és figyelem minden szavát, továbbképzésén is voltam már. Hatalmas a szaktudása. Ha tőle lehet tanulni, azt én szívom magamba, mert számomra ő az utánpótlásedzők igazi nagy példaképe.

Azt pedig rossz példák láttán tanultam meg, hogy soha ne üvöltsem le a gyerek fejét. A legnagyobb szakmai elismerést egy serdülő országos bajnokságon kaptam, ahol a nagy edzők üvöltöttek, káromkodtak, lehülyézték a gyerekeket, míg én az enyémeknek mondtam, hogy mit csináljanak, nyugtattam és bíztattam őket. A verseny végén odalépett hozzám Gagyi Endre (a híres rúdugró, Bagyula István edzője), hogy szívből gratulál, végig figyelte, hogyan menedzselem a gyerekeket, ezt kéne látni mindenkinél.

    – Ti edzetek a mostani járványos időszakban?

    – Nem. Tulajdonképpen egy csapásra vége lett mindennek. Tavaly februárban volt egy térdműtétem, visszatérve tartottam két edzést, és onnan kezdve covid volt. Elszállt a tavalyi tavasz. Az őszi kezdéskor pedig a Klebelsberg Intézet betiltott mindenféle délutáni programot, hogy minél kevesebb legyen a kontakt. Egész ősszel két edzést tartottam csak, majd covidos lettem. Idén január-februárban dúlt a második hullám. Most úgy gondolom, ha jövő héten visszamegyünk az iskolába, megpróbálok csinálni egy hangulatkeltő edzést. A gyerekek keveset mozogtak, a szülők is várják a sportolási lehetőségeket.

    – Ha egy szülőnek kéne elmondanod, miért fontos sportolni, hogyan tennéd?

    – Mindig el kell mondanom nekik. Számomra a szülői hozzáállás negatívuma, amikor azt mondják: majd meglátjuk, hogy van-e kedve a gyereknek edzésre menni. Mindig mondom a szülőnek, hogy ezt mi beszéljük meg. Az ő felelőssége, hogy a gyerek eljöjjön edzésre, az én felelősségem pedig az, hogy megszerettessem vele az atlétikát. Nem tudom letenni a nagyesküt, hogy megszereti, azt meg végképp nem tudom senkinek megígérni, hogy olimpiai bajnokot nevelek belőle. De az esélyt, a lehetőséget meg kell adni mindenkinek. Egy 8-9 éves gyerek még nem tud a saját dolgairól dönteni, irányt kell neki mutatni és támogatni. A sport egy olyan lehetőség, ami nagyon tartalmas kapcsolatokat ad, mély, tartós barátságok alakulnak ki, élményt és emléket hoznak. Testközelben vannak, együtt élik meg a sikereket és a kudarcokat.

Soha nem fogom elfelejteni életem első, egyik legnagyobb kudarcát, amikor megyei diákolimpián toronymagasan vezetve elejtettük a váltóbotot a társammal. Az mindkettőnknek évekig nyomasztó emlék maradt. Még ma is sokszor előjön bennem az érzés, mikor váltót indítok. Volt sportolóként a pálya szélén állva is, immár 35 éve együtt ugrok, futok a gyerekekkel, velük érzem a szúrást az oldalamban. Látom, amikor eléri a savasodás és tudom, hogy akkor kell valamit mondanom neki, ami kiszedi a gödörből. Talán ettől vagyok hiteles a gyerekeknél. Szeretem az edző-tanítvány kapcsolatot, nagyon más, mint egy tanár-diák kapcsolat. Az pedig plusz bónusz, ha egy atlétámat tanítom is tesi órán.

    – Hogyan lehet egy kisgyereket megnyerni az atlétikának?

– Megszólítom és elhívom atlétikaedzésre, ahol játékosan kezdünk, de fontos már az elején tudatosítani, hogy atlétikára járnak. Aztán ahogy híre megy a csapatnak, hoznak magukkal testvért, barátot, jönnek a másik iskolából is. Korosztályban pedig egyre lejjebb mentünk, a végén már elsős is jöhetett, őket magocskáknak hívom. A sok korosztály a nehézségét is adja a munkánknak, hiszen együtt edzenek, csak a kicsiknek egyszerűsítve kell a feladatokat teljesíteniük, kisebb sorozatszámmal. Büszkeséggel tölti el őket, hogy a nagyok között dolgozhatnak és ők is meg tudják csinálni a feladatot. Nagyon jó a kölyökatlétika program, mert rengeteg olyan eszközt ad, ami színesíti az edzést, és atlétikus ugyan, de még mindig lehet vele sok minden mást is játszani. Attól félek, hogy most teljesen a nulláról kell újraindítani mindent. Nekem ez a 34. tanévem. A zeniten már biztos, hogy túl vagyok, már nem gondolom, hogy meg fogom váltani a világot. Bár lendületet ad egy-egy újabb tehetség felbukkanása – mondja Kati, és ismét belenézünk abba a bizonyos piros füzetbe, ami szerintem még jó néhány bejegyzéssel fog bővülni az elkövetkező években.

(2021. május 4. – Kirchné Máté Réka)