Az Atlétikai Club Bonyhád magasugrója, a 20 éves Matos Dániel testvérei révén jó mintát kapott a sportos életmódhoz, és meg sem állt a 2 méteres magasságig, melyet egyszerűen átugrott. Megdöntve ezzel a 40 éve fennálló gimicsúcsot. Na de ne szaladjunk ennyire előre.
– Négyévesen az úszással kezdtem. Később fociztam – mert ugye minden kisfiú kipróbálja a futballt. Aztán a focit abbahagytam egy sérülés miatt és maradtam az úszásnál. Általános iskola második osztályában kezdtem az atlétikát Schwarcz Kati néniéknél, azóta atletizálok.
– Sosem untál rá?
– Az úszást abbahagytam harmadik-negyedikben, de az atlétikát soha eszembe sem jutott abbahagyni. Kati néniéknél eleinte sokat játszottunk, nem volt még specializáció, az atlétika minden ágába belekóstoltunk. Bár magasat először tesi órán ugrottam másodikban, Csábrák János tanár úrnál. Én ugrottam a legnagyobbat az osztályból, 110 cm-t. Nagyon büszke voltam magamra, hiszen még alig látszottam ki a földből. Tetszett a magasugrás, és bár edzéseken nem ugrottunk, egyszer elmentünk Szekszárdra magasugró versenyre, ahol a 115 cm nagyon nehezen akart összejönni… Edzésen többnyire gátaztam, meg ezer métereket futottam. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem szerettem futni. Azt éreztem, hogy mindenki engem néz, ahogy végigszenvedem az ezer métert – és ez nem esett jól. Inkább gátaztam, ha lehetett, de abban sem voltam kiemelkedően ügyes. Aztán hetedikben átjöttem a gimibe, és Ferenczi Imre tanár úrnál kezdtem magasat ugrani. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Imre bácsival is gátaztunk, meg próbálgatott minket más számokban is, de én nem voltam igazán a barátja az összetettnek. Maximum a gátfutás és a magasugrás esett jól. Gáttal is voltam országos versenyen, de a magasugrás lett a fő számom.
– És 2019 februárjában eljutottál a 2 méterig!
– Ezzel pedig megdöntöttük ketten is a gimicsúcsot (amit 1979 óta Gergely Pál tartott 196 cm-rel). Ez egy nagyon vicces történet – mosolyodik el. – Nekem azon a télen a szezon elején 175 cm volt a csúcsom. Elég sok sérüléssel szenvedtem, a térdem is eltört, így eléggé lemaradtam a mezőnytől. Azért keményen edzettem. Az első versenyen javítottam 5 centit a csúcsomon, 180. A második versenyen egész jól éreztem magam, végre nem fájt semmim. Csapattársamnak, Márton Fecónak akkor már volt 195 centije, és hallottam ahogy mondják neki, hogy illene már megdönteni ezt a gimicsúcsot. Gondoltam magamban: mi lenne, ha én dönteném meg? Miközben még 20 centire voltam az addigi rekordommal a 2 métertől. Elkezdődött a verseny, 170-en szálltam be. A 185 simán jött. A 190 másodszorra. A 195 simán jött… Csak lestem, hogy mi a csuda van velem. Imre bácsi meg csak mondta, hogy meg tudod csinálni a következőt is. Nekimegyek a 2 méternek… elsőre nem sikerült, de nem volt rossz próbálkozás. A másodikra készülve mondtam magamban: „Meg tudod csinálni! Uram, meg tudjuk csinálni, én át tudom ugrani, te át tudsz dobni a léc felett.” Nekifutottam izomból és átugrottam. Nagyon komoly élmény volt!
– Ez az érzés a későbbi versenyeken mennyire tudott szárnyakat adni?
– Később nem ment olyan jól. A következő versenyen 195-öt ugrottam, de bennem volt, hogy ha már tudok 2 métert, akkor annyit kéne ugrani. Jött a téli bajnokság, és semmi nem jött össze. A Syma csarnokban a magasugrók nagyon hányattatott sorsúak, nem jó az elrendezés, akadályoz bennünket a többi sportoló és nagyon nem tudtam koncentrálni. Végül 185-öt ugrottam, nagy csalódás volt számomra. Legközelebb nyáron tudtam csak megugrani a 2 métert. Ez a magasság egy olyan határ, amit nehéz leküzdeni. Nem is testileg, hanem inkább fejben.
– Mi a következő cél?
– A 2 méter fölé kerülni. Eleinte azt mondtam, addig nem hagyom abba a magasugrást, ameddig nem ugrok 2 métert. Azt hallottam egyszer, hogy igazából 2 métertől létezik a magasugrás. Gondoltam, ha már magasugró vagyok, akkor meg kéne ugrani azt a 2 métert. Mikor megvolt, akkor elgondolkodtam, hogy jó, de akkor mit csinálok most? Mivel nagyon jó érzés volt teljesíteni, úgy gondoltam, még párszor át kéne ugrani azt a 2 métert. Azóta sajnos csak egyszer sikerült, az előző szezonban is az összes versenyen 195-öt ugrottam, mindig elvéreztem 2 méteren.
– A tavalyi edzőváltást hogy élted meg?
– Ferenczi Imre bácsival edzettem hetediktől, vagyis már 7 éve. Miután nyáron megtudtam a hírt, hogy elmegy, egyedül edzettem, de úgy éreztem, így semmi értelme. Nagyon mélyen érintett, mert sokat küzdöttünk együtt, és szerettük Imre bácsit nagyon. A téli szezonban még néhány versenyen ott volt. Aztán egyedül, vagy Márton Fecóval együtt készültem a versenyekre. Ősztől kerültünk Scheidler Géza bácsihoz. Eleinte nagyon fura volt, még nem ismerte a mozgáskultúránkat, az edzésritmusunkat, egymáshoz kellett csiszolódnunk. De sikeresen vettük az akadályt.
– Egyetemistaként mennyire fér bele az idődbe a sport?
– Építészmérnöknek tanulok a BME-n. Az első félévben még jelenléti oktatás volt, akkor egyedül edzettem a BME sporttelepén, és felvetődött, hogy eligazolok valamelyik budapesti egyesülethez. De az a legnagyobb probléma a BME-vel, hogy nagyon messze van tőle az összes egyesület. Most a koronavírus miatt online oktatás van, itthon vagyok Bonyhádon, és újra itt tudok edzeni a többiekkel. Ha visszaáll a rendes oktatás, lehet hogy tényleg az eligazolás lesz a megoldás, hogy tudjak másokkal együtt edzeni. Amennyire lehetséges, szeretném folytatni az atlétikát. Élvezem az edzéseket és ösztöndíjat is kapok, amiért atletizálok. Most hogy visszajárok a bonyhádi edzésekre, én vagyok itt a legidősebb, ami fura érzés, de élvezem, mert jó a társaság.
– Van sportolói példaképed?
– Sok sportolót figyelemmel követek. Több sportágban részt vettem magam is, a gimiben alapembere voltam a kézilabda meg a röplabda csapatnak, és azon a téren is követek sok sportolót. Vannak kiemelkedő egyéniségek, de nem tudnék egyetlen embert mondani, akit példaképnek tartottam volna.
– Mindennapjaidnak része a sport?
– Igen, mert nagyon szeretek sportolni. Ezt a családból is hozom: bátyáim, Dávid és Peti is atletizáltak, bár utóbbi igazából mindent sportolt, kosarazott, focizott, kézizett, röpizett is, a nővérem pedig tornázott. Vagyis a sport igen fontos része volt mindig az életünknek. Most az egyetem alatt a sport inkább amolyan gőzkieresztő. Szerintem nagyon fontos része egy egészséges napnak, hogy az ember elmenjen egy kicsit mozogni, felfrissüljön, agyilag kicsit lerakja a nehézségeket.
– A sport mondható a hobbidnak is?
– Teljes mértékben. Most így a koronavírus idején elég sokat vagyok otthon, elektronikai eszközökkel körülvéve… Inkább úgy fogalmaznék, hogy az értékes hobbim a sportolás.
– Évek múlva is látod az életedben a sportot?
– Mindenképp. És úgy képzelem el, hogy a gyerekeim sportolni fognak, és én leszek, aki versenyek előtt tanácsokkal látja el és bíztatja őket. A mi szüleink sokat dolgoztak, mikor versenyek voltak, nem nagyon tudtak eljönni. De mindig értékelték azt, amit csináltunk, a sport számukra is érték volt. Apukámmal sokszor elmentünk focizni. Én zeneiskolába is jártam, de azt abbahagytam, amikor eljöttem a gimibe, mert inkább sportolni szerettem volna. Elfogadták a döntésemet. Mindig büszkék voltak a sportos fiaikra. Ráadásul ha én nem sportolnék, akkor csont vékony lennék, de így megerősödtem az évek során.
– Mi motivál?
– Jelenleg a társaság, hogy átugrottam a 2 métert, és hogy még mindig ott vagyok Magyarország első 10 ugrója között. De nem hagyhatom így abba, hogy már kb. másfél éve nem csináltam valami nagyot. Közben lassan a fejemre nőnek itt az emberek, pl. Városi Roland – mondja mosolyogva Dani csapattársáról, aki már 195 cm-t ugrik. – Bizony, reális esély van rá, hogy hamarosan megdöntik a gimis csúcsunkat. Egy kicsit szomorú is vagyok emiatt, hiszen már nem vagyok gimis, és nem tudom megvédeni a rekordomat. De a csúcsoknak ez a sorsuk.
– Versenyekre jársz még?
– Sajnos sérült voltam télen, így csak két felkészülési versenyen voltam. Teljes nekifutásból még nem nagyon jött össze, de az ugróerő megvolt, rövidből egész jókat ugrottam.
– Egyébként sérülékeny vagy?
– Az atléták általában sérülékenyek. Most éppen fogalmam sincs, hogy miért, de fáj a hátam. Ha egy edzésen egy sérült sincs, az nem atlétikaedzés – mondja nevetve. – Szerencsére a térdtörésből simán felépültem, azzal azóta nem volt semmi problémám. Nagyobb, maradandó sérüléseim nem voltak.
– Mennyire szereted az alapozást, hiszen ott kevesebb ugrásra van lehetőség?
– Imre bácsi és Géza bácsi alapozása között is sok a különbség. Géza bácsi most több szakágat visz (dobókat, rúdugrókat, gátasokat, magasugrókat), ezért sokkal több elemből dolgozik. Most sérülten is edzettem, de nem tudtam teljes erőbedobással csinálni. Ősszel meg az egyetemi beadandók és a vizsgaidőszak miatt tudtam kevesebbet bejárni. Érdekes, hogy most én vagyok a legidősebb a csapatban. Látom magamat hetedikben, nyolcadikban, tízedikben, hogy akkor miket csináltam… most meg itt bénázok, nem is értem, mit csinálok itt az élsportban – mondja a húszéves. – Pedig ha megnézem a magasabb szintű élsportolókat, még 30 éves koruk után is topon tudják tartani magukat. Biztos velem van a probléma, de igyekszem – mondja vidáman.
E sorok írója látta Matos Dánielt edzeni a napokban, és a téli fedett pályás versenyeken ugrani. Ezúton üzeni neki: menni fog az, Dani, amíg a lelkesedés és a 205 cm iránti vágy él benned. Hajrá Dani, hajrá bonyhádi atlétika!
(2021. március 15. – Kirchné Máté Réka)
