Scheidler Réka az AC Bonyhád 2004-es születésű sportolója. Hogy három fiútestvér mellett mennyire érzi magát fiúsítva, erről is megkérdeztem, de kezdjük legfontosabb témánkkal, a sporttal. Vajon akinek a szülei atlétaedzők, kényszerből kezd el sportolni?

    – Soha nem éreztem kényszernek. Számomra felszabadító érzés, ha sportolhatok. Nem is tudom elképzelni edzések nélkül a napjaimat. Segít, hogy fizikailag elfáradjak, miközben jobban tudok koncentrálni a tanulásra és a zenélésre. Másodikos koromban kezdtem el atletizálni Schwarcz Kati néniéknél, akárcsak a testvéreim. Hatodik osztályig nem specializálódtunk, mindent csináltunk, és a csapattal mentünk versenyekre. Aztán egy véletlen folytán kerültem a rúdugráshoz, egyáltalán nem szülői befolyásra.

    – Mi volt ez a véletlen?

    – Az atlétikacsarnokban voltunk Kati néniékkel és kislabdát hajítottunk. Borisz Volkov rúdugró edző épp itt volt Bonyhádon és Böndör Daniékkal edzett. Dani megszólított, hogy hol a bátyám, mert nem volt edzésen. Borisz akkor vett észre engem és kiderült számára, hogy én is a Scheidler család tagja vagyok. Elhívott edzésre, és azon a héten már meg is volt az első rúdugró tréningem. Sőt hamarosan részt vettem az első bonyhádi háziversenyemen is, mindez hatodikos koromban volt.

    – Mennyire tartod nőies sportágnak a rúdugrást?

    – Nagyon sok benne az akrobatikus, a tornász mozdulat, és ugye a torna egy nagyon szép sportág, kecses mozdulatokkal. Én teljes mértékben nőiesnek gondolom a rúdugrást, mert megvan a szépsége. Az igaz, hogy fiú rúdugrók mindig többen voltak itt Bonyhádon is, de már volt jó pár lány rúdugró is.

    – A fiúkkal edzel együtt?

    – Mikor bekerültem a csoportba, a többi lány továbbtanulás miatt pont abbahagyta a rúdugrást. De nekem nem gond, hogy a fiúkkal edzem, ez egy plusz löketet ad. Egyébként rúdugróként jelenleg már csak Dávid bátyám edz itt rajtam kívül.

    – Milyen három fiútestvérrel az élet?

    – Nagyon jól kijövök a fiúkkal. Nem gondolom, hogy befolyásolta a döntéseimet vagy az életemet az, hogy három fiútesóm van. Sőt, nagyon szeretem, hogy van három fiútesóm. Na jó, nem Barbi babáztak velem, amikor kicsi voltam, de autókkal is lehetett játszani – nevet Réka. – A bátyáim nagyon jó példát mutatnak: Barnabás a műszaki egyetemen tanul, Dávid most nagyon kiemelkedő a sportban. Egy kis rivalizálás mindig volt köztünk, és mindig is lesz, hiszen próbálunk megfelelni és húzzuk egymást előre.

    – Van sportolói példaképed?

    – Rúdugrásban Makszim Taraszov, akinek Borisz volt az edzője. Makszim technikája hibátlan, gyönyörűen ugrik. Nagyon sok ugrását elemeztük. Sőt, ő is látta már ugrásomat, mert Borisz egyszer elküldte neki egy videóban.

    – Te is rendszeresen részt veszel a rúdugró edzőtáborokban Borisz irányításával?

    – Most már nem voltam egy ideje, mert történt valami, ami miatt abbahagytam a rúdugrást. Mostanra jutottam el oda, hogy visszatérek, és remélhetőleg májusban már versenyzek is újra. De igen, régebben én is mentem minden edzőtáborba, ekörül forgott az életünk, minden hétvégén Pesten voltunk. Az egyéni csúcsom 340 cm volt. Azóta a többiek sokat fejlődtek, úgy gondolom, most a középmezőnyre lenne elég az akkori eredményem.

    – A rúdugrás a fő számod. Elárulod, miért hagytad abba egy időre?

    – Féltem elugrani… Dávid bátyámnak volt egy elég csúnya esése egy versenyen, aminek szemtanúja voltam. Utána mentővel vittek minket a kórházba, és ez mély nyomot hagyott bennem. Számára nem okozott akkora traumát, mint nekem, aki végignéztem a balesetet, végigkísértem az egész folyamatot. Számomra nehezebb visszatérni, de komolyan dolgozom rajta. Úgy érzem, hogy mostanra sikerült átlépnem ezen a traumán. Az atlétikát viszont soha nem volt szándékomban abbahagyni.

Scheidler Réka2

    – Vagyis edzettél, csak rúdugrás nélkül?

    – Így van. Egy ideig gátaztam, távoloztam nagyon sokat. A magasugrást is próbáltam, de az nem az én világom. Minden edzéstervet, erősítést csináltam a többiekkel együtt, csak nem technikáztam rúdugrásra. De most már újra csinálom.

    – Ha nem rúdugró lennél, akkor melyik atlétikai számot választanád?

    – Kipróbáltam szinte mindent az atlétika terén, de nyilván nem vagyok egy dobó típus. Nem vagyok gyors sem, ami egy hátrányom, rajta vagyunk ennek a fejlesztésén. A rúdugrás volt az egyetlen szám, ami igazán örömet okozott és voltak is eredményeim benne. Soha nem volt semmi, amiben jobban kitűntem volna.

    – Melyik volt az eddigi legkedvesebb versenyed?

    – A 2018-as fedett pályás OB. Egy nagyon hosszú verseny volt, és nagyon ott kellett lenni fejben. Viszont sikerült minden akadályt leküzdenem. Az tényleg egy olyan érzés volt, hogy most odatettem magam. Úgy éreztem, hogy abban a versenyben már nem maradt több. És még egy versenyt említenék, ami nagyon jó volt: mikor Varasdon voltunk válogatott viadalon. Ott én csak versenyen kívül indultam, meghívásos alapon, mert jók voltak az eredményeim. Hatan mentünk ki rúdugrók, 3 fiú és 3 lány, és nagyon jó barátok voltunk. Előtte volt egy hihetetlenül jó edzőtáborunk is, az volt életem legeslegjobb edzőtábora.

    – Úgy látom, rengeteg élményt kapsz a sporttól és ezek lelkesítenek.

    – Nagyon. Örökké hálás leszek, hogy sportolóvá válhattam, rengeteg tapasztalattal és sok új baráttal lettem gazdagabb.

    – Mi az, amit edzésen a legjobban szeretsz?

    – Azt mondanám, hogy a társaság. Tényleg nagyon jó most a csapat az egyesületünknél és szuper a hangulat minden edzésen, a közös bemelegítő futásoknál és a nyújtásnál mindig jókat beszélgetünk, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Az edzésmunkából egyébként amit legjobban szeretek, az a kondi.

    – Versenyző típus vagy?

    – Szörnyen stresszes vagyok, a legkisebb dolgozatnál is izgulok. A versenyek előtt két nappal már túlagyaltam a dolgot, most azonban próbálok mindent lazábban venni, hogy csak élvezzem. A verseny előtti nap igyekszem elképzelni, hogy mi és hogyan fog történni, mit akarok megcsinálni, és mi az amire fontos figyelnem. A versenyen is újra meg újra lejátszom a fejemben a mozdulatokat. Csodálom, hogy Dávid milyen laza a versenyeken, ilyen szempontból hihetetlen, hogy tesók vagyunk.

    – Követed a vetélytársak és a nemzetközi versenyzők eredményeit?

    – Természetesen, minden versenyt megnézek, nagyobb versenyekre el is szoktunk menni. A Gyulai Memorialon pedig önkénteskedtem is. „Csokros ember” is voltam, aki a virágcsokrot átadja a győztesnek rögtön a verseny után. Nagy élmény volt. Márton Anitát kísérhettem, aki akkor megnyerte a súlylökést. Utána el kellett kísérnem doppingvizsgálatra, és követnem kellett az eredményhirdetésig mindenhova, így a családtagjaihoz és a VIP terembe is. Tényleg nagyon sok élményt köszönhetek az atlétikának. Dávid bátyám többször is versenyzett a Gyulai Memorialon, őt is nagyon jó érzés volt látni ott ugrani a világhírű atléták között.

    – Melyiket szereted jobban: drukkolni valakinek vagy versenyezni?

    – Ez attól is függ, hogy kit nézek. Ha Dávidot látom versenyezni, vagy egy jó ismerősömet, akkor ugyanúgy tudok izgulni, mint mikor én versenyzek. Ha a pálya szélén állunk apuval, akkor mindketten szörnyen izgulunk.

    – Felnőttkorodban is látod magad a sportpályán?

    – Semmiképp sem szeretném abbahagyni a sportot, és a legtöbbet szeretném kihozni magamból, miközben azt gondolom, hogy nem a sport az én fő utam. Most van tizedikben a fakultációválasztás az iskolában, és én a biosz-kémiát választottam, mert nagyon vonz az orvoslás és szeretnék orvosi egyetemre menni. Ezt nemrég döntöttem el. Nehéz harc volt, mert a bátyáim révén csak a mérnöki pályát láttam magam előtt, és kicsit tájékozódnom kellett, hogy milyen lehetőségeim vannak azon kívül. A szüleim nagyon támogatnak, apu azt is elintézte, hogy meglátogathassak egy endoszkópos vizsgálatot Szekszárdon, ami nagyon érdekes volt.

    – Ha már a szülőkről beszélünk: apukád a rúdugró edző…

    – Szerintem nagyon nehéz neki is megtalálni az arany középutat aközött, hogy az apukánk és az edzőnk is. De próbálja kezelni, és ha vannak is néha nézetkülönbségek, azért van szép oldala is a közös munkának. Otthon például bármit meg tudok tőle kérdezni, tud segíteni mindenben. A tavaly tavaszi karanténban sem hagytuk abba az edzést, az első napon apu már adta az edzéstervet, hogy tessék kimenni az utcába, szép emelkedő van, lehet futni. Próbáltuk abból a helyzetből is kihozni a legtöbbet. Apu próbált minden lehetőséget megadni, épített egy kis edzőpályát is, és nagyon jó volt, hogy ott volt Dávid és nem egyedül kellett edzenem.

Scheidler Réka3

    – Szabadidődben mivel foglalkozol, esetleg mást is sportolsz?

    – Tagja vagyok a gimis röplabdacsapatnak. Ott is van egy jó társaság, és a csapatjáték mégiscsak más, mint az egyéni sportág. Két éve kezdtem a röplabdázást és nagyon szeretem. És ami a sport mellett mindig központi szerepet játszott az életemben, az a klarinétozás. Tíz éve tanulok zenét, azt is versenyszerűen űzöm. Attól is rengeteg élményt kaptam és nagyon szeretem, a klarinétozást sem tudnám abbahagyni. Pedig lassan megszakadok, mert már alig jut időm mindenre, amit szeretnék – mondja mosolyogva Réka.

    – Akkor nemcsak a sport, hanem a zene is családi örökség, ha jól tudom.

    – Mind a négyen zenélünk: Barnabás 12 évig zongorázott, Dávid hegedült, de abbahagyta. Öcsénk, Boti szaxofonozik, mi ketten versenyekre is járunk. Anyu tud furulyázni, apu meg gitározik. Most sajnos a koronavírus miatt nincsenek koncertek, így marad a gyakorlás.

    E sorok írója javasolta, hogy alakítsák meg a Scheidlerek családi zenekart – kiderült, hogy ez még nem vetődött fel otthon. Pedig biztosan sok bonyhádi elmenne a koncertjükre majd a járvány lecsengése után. Addig azonban marad a sportpálya széléről a drukkolás: Kedves Réka, kívánjuk, hogy sikeres legyen a visszatérésed, újabb örömöket és eredményeket ajándékozzon neked a sport! Hajrá Réka, hajrá bonyhádi atlétika!

(2021. március 11. – Kirchné Máté Réka)

Scheidler Réka4